Két álom következeik, melyek egyazon éjszakán estek meg, és bár megszakította őket egy ébredés, mégis úgy érzem, erős kapcsolat van közöttük.
Mindkét álmomban, számomra szokatlan módon, férfi voltam. Olyan elég sűrűn előfordul, hogy más testben járok, mint, ahogy valójában kinézek, de az ellenkező nembe eddig nem sikerült átsétálnom emlékeim szerint.
Az első álomban egy sötét hajú, negyvenes éveiben járó kutató voltam. Jeff Goldblum és Daniel Craig keverékének tűntem a kocsim visszapillantó-tükrében. Utam A Falhoz vezetett. Igen, ahhoz a Falhoz, amit a Trónok harca sorozatban már megismerhettünk. Talán egy pár ezer évvel későbbi Westeroson jártunk volna, ahol már ugyanúgy a modern technika próbálta a régmúlt titkokat megfejetni, mint a mi világunkban? Nem tudom, de nem is volt fontos kérdés.
Sokkal nagyobb fejtörést jelentett, hogy a Falat immár egy modern titkosszolgálati/katonai szerv védelmezte, és tiltotta a bejárást még a környékére is. Éppen ezért tartottam egy erdei faházhoz, ahol reményeim szerint egy attasé hölgy várt rám akitől a kutatásom jövője függhetett. Sajnos nem tápláltam túl pozitív érzéseket a hölgy iránt. Úgy is mondhatnám, hogy már a találkozás puszta gondolatától is az idegbaj kerülgetett. Tudtam, hogy a nő is erős ellenérzésekkel viseltetik irántam, így annál inkább izgatott, hogy fogom bedumálni magam a szögesdrótkerítések túloldalára.
Nem sok időm maradt ezen gondolkodni, mert megérkeztem az erdei házhoz, ami egy romantikus, tükörsima tó partján állt, fenyőfáktól övezve. Ettől kezdve felgyorsultak az események. Amint kiszálltam a kocsiból, és megközelítettem a házat, éreztem, hogy valami nincs rendjén. Akkor rájöttem. Az álmok bizonyosságával tudtam, hogy a házban egy alakváltó lény van, amely képes bárki alakját, hanghordozását felvenni. A ház körüli teraszrendszeren át megkerültem az épületet. Nem léptem be az ajtón, csak az ablakokon lestem be, és láttam, hogy az attasé őrei közül kettőt a lény már ki is végzett. Bármennyire is nem szenvedhettem a nőszemélyt, a kutatásom érdekében meg kellett mentenem. Arra gondoltam, ha lekötelezem azzal, hogy megmentem, talán beenged az elzárt területre.
Sajnos a lényt vagy az attasét sehol nem láttam. Ami arra engedett következtetni, hogy a ház közepén lévő nappaliban lehettek, amit csak a főbejárat felől közelíthettem meg. Fegyverrel a kézben berontottam, de már láttam is, ahogy az attasé rémült sikoltozások közepette hátrál kifele. Sötét haja, és fekete kosztümje volt, akárcsak nekem. Vele szemben lassú, megfontolt járással közelített az alakváltó, amely - nagy rettenetemre- az én alakomat vette fel. Nem sokat haboztam. Hátulról elkaptam az attasét, és kirántottam a szobából, miközben a lény mellkasába eresztettem pár lövést. Nyúlós, sűrű, higanyszerű plazma fröcsögött szét a lövések mentén, és a lény elvesztette álcáját. Arctalan, fej és végtagok nélküli, hosszúkás testű, csápos valami volt, fényes, fémes színű bőrrel. Akár egy higany-hidra, ide-oda dülöngélt, és megpróbálta utánunk vetni magát. Kirohantam a nővel, beszálltunk a kocsiba, és elhajtottunk. Ekkor ébredtem fel.
Ébrenlétem nem tartott sokáig és már zuhantam is alá a következő álomba.
Amely meglepő módon egy, az előző álomhoz kísértetiesen hasonló helyszínen játszódott.
Fenyves erdő, tóparton álló több szintes faház. Ezúttal nem tárgyalási helyszín, hanem egy család idilli mindennapjainak díszlete. Ezúttal magas, atletikus alkatú, hirtelenszőke családapa voltam. Egy gyönyörű - hozzám hasonlóan magas, karcsú, hirtelenszőke- asszony férje, és egy négy-ötévesforma kék szemű fiúgyermek apja. Az idillnek hamar vége szakadt, mikor egy nap, a dolgozószobámban ülve a rádióból megtudtam, hogy kitört a zombi-apokalipszis. Azonnal rohantam a gyerekszobába, és legnagyobb iszonyatomra, szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a fiam immár élőhalott.
Alig pár perce lehetett az csupán. Pasztellszín ruhácskáin még nem volt se vér, se más foltok. Sápadt arcocskája nem színeződött el, szőke haja még nem hullott csomókban, húsa, bőre nem indult még rothadásnak. Felületes szemlélő akár egy kicsit beteges, de amúgy normális gyermek is lehetett volna. Éppen ezért töltött el rettegéssel. Egy félig elrohadt képű, zöld pofájú, kihullott fogú, kocsányon lógó szemű, nyáladzó szörnyről pontosan tudtam volna, micsoda, és hogyan bánjak vele. Undorító, de nem ijesztő a számomra. De ez, ami fogadott...a szörny és az ember vékonyka határán ingadozott, és átkozottul ismerős volt. Beesett arca halotti fehérséget öltött, szemei alatt sötét karikák, mintha szegény napok óta tartó súlyos betegség után lábadozna. De a kék szemei, mint megrepedt, behorpadt, de még szét nem hullott üveggolyók. Szó szerint megtört, halott, hideg tekintet meredt rám, valamiféle földöntúli, gyilkos dühvel, és elszántsággal.
Aztán megindult felém. Apró, csupasz kis lábaival gyors futásba kezdett, kezeit felém nyújtotta... de megtört, üveges szemében a halál hidege ült, ami mögül az irántam érzett gyűlölete sütött ki. Tudtam, hogy megöl, ha elér, ezért becsaptam előtte a gyerekszoba ajtaját, és kulcsra zártam. Tudtam, hogy sokáig nem tartja vissza az ajtó, ezért a földszintre rohantam, hogy megtaláljam a feleségemet. Ő már akkor utánam sikoltozott, hallotta ő is a híreket, és aggódott, mi lehet velem, és a fiunkkal. megragadtam, és azt mondtam neki: a fiunk meghalt. Részben igaz is volt, csak azt nem kötöttem az orrára, hogy vissza is tért a halálból. Nem akartam, hogy tudja. Talán az még jobban fájt volna neki, vagy ennek ellenére is oda rohant volna hozzá? Nem tudom, de ott, akkor ez tűnt a helyes döntésnek. Feleségem persze ettől csak még hangosabban sikoltozott, én pedig felnyaláboltam, és kirohantam vele az épületből. Rettegtem, hogy mi lesz, ha a fiunk kitör a szobájából. Autóba tuszkoltam zokogó asszonyomat, és elhagytam házunkat, amelyik pedig oly biztonságosnak tűnhet egy zombi apokalipszis esetére. De nem akkor, ha valaki már a házban válik élőhalottá.
Rájöttem, hogy nincs többé biztonságos hely, ezért sokáig az erdőben kóboroltunk a nejemmel, kerülve minden zajt, neszt, fényt, mert nem tudhattuk, mi vár ránk ott. Közben persze hallgattuk a híreket, és megint csak az álmok bizonyosságával tudtam, hogy a világon pusztító élőhalottak csupán egyszerű bábok a fiam kezében. Ő irányítja őket, ő a központjuk. Újkeletű iszonyattal töltött el a tudat, hogy a fiamnak nem is kell elhagynia a szobáját, onnan is pontosan irányíthat mindent. Ott ül a régi, ellenségessé vált otthonom közepén egy bezárt szobában élőhalott gyermekem, és onnan is engem akar elpusztítani. Nem kell utánam jönnie, nem kell megharapnia, nem kell kitépnie a torkomat, elég ha a halálomat akarja.
Egyetlen lehetőséget láttam a helyzet megoldására. Hozzácsapódtunk egy túlélőket kísérő katonai konvojhoz, amely egy körülkerített, biztonságosnak hitt területre tartott. (De én már tudtam, hogy nincs biztos hely többé, nem amíg a fiam él). Persze nem mondhattam el a katonáknak, amit tudok. A feleségemnek se ismerhettem be, hogy a fiunk még valamilyen formában életben van.
Utolsó emlékem az álomból az, hogy kétségbeesve próbálom rávenni a katonai konvoj vezetőjét, egy százados asszonyt, hogy ha már úgyis szőnyegbombázást készítenek elő egy hozzánk közeli, fertőzött kisváros ellen, akkor gondoskodjon róla, hogy egy bomba legalább a mi régi otthonunkra is jusson.
