HTML

Carpe Noctem!- A nagyon álmos blog

Üdvözöllek, kedves Olvasóm! Utazásra invitállak. Ezen a blogon álmokat olvashatsz, megtörtént, valós álmokat, kendőzetlen formában, úgy, ahogy az ébredő elme képes volt megőrizni őket. Csonkítás, következetlenség, logikátlanság megeshet benne, lesz, ami áldozatul esik az ébredés pillanatának, de ami megmarad, megosztom veled. Jöjj, lépj be az álmaimba! Prédául kínálom neked, legyél bárki. Hisz álmaidban is prédája lehetsz bárkinek és bárminek, az érthetetlennek és a lehetetlennek egyaránt. Gyere, mutatok egy másik világot!

Friss topikok

Címkék

áldozat (1) anyám (1) bánat (1) bemutatkozó (1) bújkálás (1) cápa (4) csillagok (1) csók (1) csokoládé (1) disznó (1) egyenruha (3) éjszaka (2) élőhalott (1) ember (1) erdő (1) evés (1) fehér (2) fekete (1) fény (1) fétis (1) folyó (1) fuldoklás (1) gyerek (1) gyilkosság (1) háború (1) hal (5) halál (1) halott (1) harapás (1) harc (1) harcsa (1) hegyek (1) hideg (4) hős (1) hüpna (1) idegen (1) idő (1) indián (1) jég (2) kagyló (1) katona (1) kék (3) kígyó (2) kurva (2) láb (1) láng (1) lény (1) macska (1) magány (2) meleg (1) mélység (2) méreg (1) mese (1) napfény (1) nyomor (1) nyúl (1) ördög (1) őrület (1) ősi (1) ősz (1) pata (1) romok (1) sérülés (1) sötét (4) szárny (1) szemét (1) szerető (1) szex (1) szín (1) szörny (5) szürke (1) támadás (4) tél (1) tenger (5) testcsere (2) (2) torz (5) torzulás (1) tündér (1) tűz (1) üldözés (1) üveg (1) vadászat (1) védelem (1) veszély (6) veszteség (3) víz (3) zombi (2) zsákmány (1) Címkefelhő

Alakváltókról és zombikról

2014.02.16. 22:05 Hüpna

Két álom következeik, melyek egyazon éjszakán estek meg, és bár megszakította őket egy ébredés, mégis úgy érzem, erős kapcsolat van közöttük.

Mindkét álmomban, számomra szokatlan módon, férfi voltam. Olyan elég sűrűn előfordul, hogy más testben járok, mint, ahogy valójában kinézek, de az ellenkező nembe eddig nem sikerült átsétálnom emlékeim szerint.

Az első álomban egy sötét hajú, negyvenes éveiben járó kutató voltam. Jeff Goldblum és Daniel Craig keverékének tűntem a kocsim visszapillantó-tükrében. Utam A Falhoz vezetett. Igen, ahhoz a Falhoz, amit a Trónok harca sorozatban már megismerhettünk. Talán egy pár ezer évvel későbbi Westeroson jártunk volna, ahol már ugyanúgy a modern technika próbálta a régmúlt titkokat megfejetni, mint a mi világunkban? Nem tudom, de nem is volt fontos kérdés.

Sokkal nagyobb fejtörést jelentett, hogy a Falat immár egy modern titkosszolgálati/katonai szerv védelmezte, és tiltotta a bejárást még a környékére is. Éppen ezért tartottam egy erdei faházhoz, ahol reményeim szerint egy attasé hölgy várt rám akitől a kutatásom jövője függhetett. Sajnos nem tápláltam túl pozitív érzéseket a hölgy iránt. Úgy is mondhatnám, hogy már a találkozás puszta gondolatától is az idegbaj kerülgetett. Tudtam, hogy a nő is erős ellenérzésekkel viseltetik irántam, így annál inkább izgatott, hogy fogom bedumálni magam a szögesdrótkerítések túloldalára.

Nem sok időm maradt ezen gondolkodni, mert megérkeztem az erdei házhoz, ami egy romantikus, tükörsima tó partján állt, fenyőfáktól övezve. Ettől kezdve felgyorsultak az események. Amint kiszálltam a kocsiból, és megközelítettem a házat, éreztem, hogy valami nincs rendjén. Akkor rájöttem. Az álmok bizonyosságával tudtam, hogy a házban egy alakváltó lény van, amely képes bárki alakját, hanghordozását felvenni. A ház körüli teraszrendszeren át megkerültem az épületet. Nem léptem be az ajtón, csak az ablakokon lestem be, és láttam, hogy az attasé őrei közül kettőt a lény már ki is végzett. Bármennyire is nem szenvedhettem a nőszemélyt, a kutatásom érdekében meg kellett mentenem. Arra gondoltam, ha lekötelezem azzal, hogy megmentem, talán beenged az elzárt területre.

Sajnos a lényt vagy az attasét sehol nem láttam. Ami arra engedett következtetni, hogy a ház közepén lévő nappaliban lehettek, amit csak a főbejárat felől közelíthettem meg. Fegyverrel a kézben berontottam, de már láttam is, ahogy az attasé rémült sikoltozások közepette hátrál kifele. Sötét haja, és fekete kosztümje volt, akárcsak nekem. Vele szemben lassú, megfontolt járással közelített az alakváltó, amely - nagy rettenetemre- az én alakomat vette fel. Nem sokat haboztam. Hátulról elkaptam az attasét, és kirántottam a szobából, miközben a lény mellkasába eresztettem pár lövést. Nyúlós, sűrű, higanyszerű plazma fröcsögött szét a lövések mentén, és a lény elvesztette álcáját. Arctalan, fej és végtagok nélküli, hosszúkás testű, csápos valami volt, fényes, fémes színű bőrrel. Akár egy higany-hidra, ide-oda dülöngélt, és megpróbálta utánunk vetni magát. Kirohantam a nővel, beszálltunk a kocsiba, és elhajtottunk. Ekkor ébredtem fel.

Ébrenlétem nem tartott sokáig és már zuhantam is alá a következő álomba.

Amely meglepő módon egy, az előző álomhoz kísértetiesen hasonló helyszínen játszódott.

Fenyves erdő, tóparton álló több szintes faház. Ezúttal nem tárgyalási helyszín, hanem egy család idilli mindennapjainak díszlete. Ezúttal magas, atletikus alkatú, hirtelenszőke családapa voltam. Egy gyönyörű - hozzám hasonlóan magas, karcsú, hirtelenszőke- asszony férje, és egy négy-ötévesforma kék szemű fiúgyermek apja. Az idillnek hamar vége szakadt, mikor egy nap, a dolgozószobámban ülve a rádióból megtudtam, hogy kitört a zombi-apokalipszis. Azonnal rohantam a gyerekszobába, és legnagyobb iszonyatomra, szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy a fiam immár élőhalott.

Alig pár perce lehetett az csupán. Pasztellszín ruhácskáin még nem volt se vér, se más foltok. Sápadt arcocskája nem színeződött el, szőke haja még nem hullott csomókban, húsa, bőre nem indult még rothadásnak. Felületes szemlélő akár egy kicsit beteges, de amúgy normális gyermek is lehetett volna. Éppen ezért töltött el rettegéssel. Egy félig elrohadt képű, zöld pofájú, kihullott fogú, kocsányon lógó szemű, nyáladzó szörnyről pontosan tudtam volna, micsoda, és hogyan bánjak vele. Undorító, de nem ijesztő a számomra. De ez, ami fogadott...a szörny és az ember vékonyka határán ingadozott, és átkozottul ismerős volt. Beesett arca halotti fehérséget öltött, szemei alatt sötét karikák, mintha szegény napok óta tartó súlyos betegség után lábadozna. De a kék szemei, mint megrepedt, behorpadt, de még szét nem hullott üveggolyók. Szó szerint megtört, halott, hideg tekintet meredt rám, valamiféle földöntúli, gyilkos dühvel, és elszántsággal.

Aztán megindult felém. Apró, csupasz kis lábaival gyors futásba kezdett, kezeit felém nyújtotta... de megtört, üveges szemében a halál hidege ült, ami mögül az irántam érzett gyűlölete sütött ki. Tudtam, hogy megöl, ha elér, ezért becsaptam előtte a gyerekszoba ajtaját, és kulcsra zártam. Tudtam, hogy sokáig nem tartja vissza az ajtó, ezért a földszintre rohantam, hogy megtaláljam a feleségemet. Ő már akkor utánam sikoltozott, hallotta ő is a híreket, és aggódott, mi lehet velem, és a fiunkkal. megragadtam, és azt mondtam neki: a fiunk meghalt. Részben igaz is volt, csak azt nem kötöttem az orrára, hogy vissza is tért a halálból. Nem akartam, hogy tudja. Talán az még jobban fájt volna neki, vagy ennek ellenére is oda rohant volna hozzá? Nem tudom, de ott, akkor ez tűnt a helyes döntésnek. Feleségem persze ettől csak még hangosabban sikoltozott, én pedig felnyaláboltam, és kirohantam vele az épületből. Rettegtem, hogy mi lesz, ha a fiunk kitör a szobájából. Autóba tuszkoltam zokogó asszonyomat, és elhagytam házunkat, amelyik pedig oly biztonságosnak tűnhet egy zombi apokalipszis esetére. De nem akkor, ha valaki már a házban válik élőhalottá.

Rájöttem, hogy nincs többé biztonságos hely, ezért sokáig az erdőben kóboroltunk a nejemmel, kerülve minden zajt, neszt, fényt, mert nem tudhattuk, mi vár ránk ott. Közben persze hallgattuk a híreket, és megint csak az álmok bizonyosságával tudtam, hogy a világon pusztító élőhalottak csupán egyszerű bábok a fiam kezében. Ő irányítja őket, ő a központjuk. Újkeletű iszonyattal töltött el a tudat, hogy a fiamnak nem is kell elhagynia a szobáját, onnan is pontosan irányíthat mindent. Ott ül a régi, ellenségessé vált otthonom közepén egy bezárt szobában élőhalott gyermekem, és onnan is engem akar elpusztítani. Nem kell utánam jönnie, nem kell megharapnia, nem kell kitépnie a torkomat, elég ha a halálomat akarja.

Egyetlen lehetőséget láttam a helyzet megoldására. Hozzácsapódtunk egy túlélőket kísérő katonai konvojhoz, amely egy körülkerített, biztonságosnak hitt területre tartott. (De én már tudtam, hogy nincs biztos hely többé, nem amíg a fiam él). Persze nem mondhattam el a katonáknak, amit tudok. A feleségemnek se ismerhettem be, hogy a fiunk még valamilyen formában életben van.

Utolsó emlékem az álomból az, hogy kétségbeesve próbálom rávenni a katonai konvoj vezetőjét, egy százados asszonyt, hogy ha már úgyis szőnyegbombázást készítenek elő egy hozzánk közeli, fertőzött kisváros ellen, akkor gondoskodjon róla, hogy egy bomba legalább a mi régi otthonunkra is jusson.

Szólj hozzá!

Címkék: gyerek veszély erdő zombi támadás szörny torz veszteség egyenruha testcsere élőhalott

A tanonc-ördög, aki jót akart

2013.08.16. 21:02 Hüpna

Kedves Olvasó!


Ezer bocsánat, hogy eddig várakoztattalak újabb rémes és/vagy bizarr látomásokkal, nem szűkölködtem pedig bennük, de kissé összesűrűsödtek a dolgok körülöttem. De pánikra semmi ok! Újra itt vagyok, és hoztam sok-sok színes, meghökkentő álmot!

Ebben az álmomban fiatal ördög voltam, aki szeretett volna jót tenni, nem volt hajlandó elfogadni azt az alapszabályt, hogy az ördögöknek rosszalkodni kell, és csak gonosz dolgokon járhat az eszük. Ebben a világban az ördögök az emberek közt éltek, észrevétlenül, emberi alakban: dolgoztak, szerettek, vásároltak, iskolába jártak, és néha bizony varázsoltak, vagy épp tanulták a varázslatot.

Akárcsak én.

Álmomban kicsit karcsúbb, magasabb és hegyesebb arcú voltam, mint valójában, a hajam is rövidebb volt, de ezt leszámítva egészen emberi voltam. Még nem voltam kifejlett ördög, csak bizonyos varázslatokra voltam képes, és még tanulnom kellett az ördög létet,ami nem volt egyszerű. Sehogy nem fért a fejembe, hogy ha egyszer én nem akarok rosszat, miért kellene nekem rosszat tennem? Én csak azt akartam hogy az emberek jól érezzék magukat körülöttem, jót akartam nekik. Volt is ezzel kapcsolatban némi összezördülésem a mentorommal.

Előre bocsátom, hogy ebben a világban az ördögalaknak a díszes kiegészítőkön kívül funkciója is volt, amit a varázslattal lehetett kialakítani. Az az ördög, aki sokat varázsolt, egyre markánsabb jegyeket kapott (nagyobb, erősebb szarv, vaskosabb lábak, keményebb pata), a szárnyuk állapota pedig jelezte, miféle személyiséggel bírnak. Az, aki sokat ártott, nagy, fekete bőrszárnyakat kapott, viszont valahányszor egy ördög jót tett, a szárnya mindig egy kicsit világosabb, fényesebb lett.

Az én ördög testem még nagyon kezdetleges volt. A lábaim még nem robosztus kecske vagy lólábban végződtek, sokkal inkább hasonlítottak egy gazelláéra. Vékony, törékeny pálcikák, pici patákkal. Alig tudtam megállni rajtuk. A szárnyam is apró volt, még, mint egy csirkéé, de legalább világos színekben, enyhe parázsló fénnyel ragyogott. A szarvam is vékony, csavart valami volt, ami felfelé meredt, és inkább szúrásra, mint öklelésre volt jó. Persze ilyen alakban a testem egyszerűen nem bírt el bizonyos varázslatokat, hiába tudtam az elméletét.

Ott volt például a "Toppantás".

Hogy mi az a Toppantás?

Az ördögök egyik legjobb varázslata, amit azonban csak kifejlett, telivér egyedek tudtak végrehajtani biztonsággal. Ugye mindenkinek megvan, hogy az ördögök egy szempillantás alatt fel tudnak bukkanni, vagy el tudnak tűnni, sőt, képesek mást is a pokolra rántani magukkal? Ez ennek a varázslatnak volt köszönhető. A Toppantás nem más, mint a teleportálás rusztikusabb, kevésbé tudományos változata. Ennek során a patás megkezdi a varázslatot, majd odavágja a lábát a talajhoz, olyan erősen, ahogy csak bírja, és ezzel együtt a mágia segítségével átszakítja a föld kérgét, és megnyit egy kaput a pokolbéli csatornák, és azon át egy másik úti cél felé. (Természetesen a lyuk utána bezárul, nyoma sem marad a halandó szemek számára). Jól hangzik, mi? Csak egy bibi van vele: a Toppantás során olyan erő hat az ördög lábára, hogy azt csak egészséges, jól fejlett patákkal lehet sérülés nélkül kibírni. Egy gyenge vagy felkészületlen, serdülő ördögnek könnyen megnyomorodhat, ha megpróbálkozik vele. 


De elméletből elég ennyi, lássuk mi történt!

Láttam egy hegyes vonásokkal rendelkező, hegyes bajszú, hegyes álló, hegyes orrú gonosz varázsló kéjbörtönét. Ahol szép, kisportolt testű, fiatal, szép, homoszexuális fiúkat tartott szexrabszolgaként. Igen, láncra verve, orvosi műszerekkel körülvéve, dönthető ágyakhoz szíjazva vonaglottak mint valami homoerotikus rémálom szereplői. Nem élvezték a fogságot, de szökni sem tudtak, hiába voltak többen, egy varázslóval szemben a szimpla halandóknak esélyük sem volt a "sok lúd disznót győz" elvet érvényesíteni. Volt köztük egy különösen szép, szőke, angyalarcú fiú, Alvaro, aki a legkedvesebb kedves kincse/trófeája volt a gonosz mágusnak, és különösen kegyetlenül bánt vele. 

És én, a jószívű, serdülő ördög pedig elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, kiszabadítom a fiúkat!

Persze azért annyi eszem akkor is volt, hogy ne próbáljam meg egymagam megrohamozni az elátkozott szexkastélyt. A többi ördögtől nem számíthattam segítségre, angyaloknak pedig a közelébe se mehettem. Valamiért egy öreg, tisztességben megőszült, halandó katolikus papba vetettem a bizodalmamat, és próbáltam rávenni, hogy segítsen. Persze gyanakodott. Hogy NE gyanakodott volna? Váltig állította, hogy az ördögök mind gonoszok, csak rosszra képesek, és különösen aljas dolog tőlük, hogy ezt többnyire segítő szándéknak álcázzák.

Nem tudom már, hogyan sikerült meggyőznöm, hogy mégis álljon mellém, arra sem emlékszem, miféle csatát vívtam a varázslóval, de szinte kő kövön nem maradt. A legközelebbi emlékem az, hogy egy vékonyka ágba csimpaszkodom, ördög alakban (a szárnyam túl kicsi és gyenge volt ahhoz hogy repülhessek vele, amúgy is inkább szimbolikus csökevény) egy pocsolya felett, és kétségbeesetten próbálom annyira felhúzni a gazella lábaimat amennyire csak lehet. A varázsló ugyanis icipici halacskává változott, és ebben a pocsolyában úszkált. Ez még nem volna olyan félelmetes, de...minél kisebb alakot öltött, annál koncentráltabb, halálosabb volt a varázslata. Tudtam, hogy ha csak megharap, nekem végem, szétszaggat, ennyi erővel egy cápa szájába is beugorhatnék. Az ágacska kezdett elengedni, és kétségbeesett lépésre szántam el magam. Előre éreztem, hogy ez NAGYON fog fájni, de nem maradt más választásom, meg kellett próbálnom egy Toppantást, ráadásul úgy, hogy agyonzúzzam vele a halacskává alakult varázslót. Elengedtem az ágat, elindítottam a varázslatot, és a hegyes patáimmal pont fejbe találtam a gonoszt, ahogy leérkeztem, és végrehajtottam a varázslatot.

Egy robbanás, vörös-sárga villanás, porfelhő, és megérkeztem az úgy helyszínre. Egy régi, kivénhedt rózsaszín buszba zuhantam, amit az öreg pap vezetett, és benne utaztak a börtönből kimentett fiúk. Elég siralmas állapotban voltam. Csupa por és törmelék voltam, a szép, kecses gazellalábaim meg ripityára törve, ernyedten fityegtek a combom végén.

Az öreg pap hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy ördög létemre mégis miért segítettem? Azt feleltem neki, hogy azért, mert az ördögök alapvetően nem rosszat akarnak, csak gyönyört, örömöt, élvezeteket, ezek a fiúk pedig egyáltalán nem élvezték azt a bánásmódot, amiben részük volt. Az öreg pap erre nevetett, és belátta, hogy igenis az ördögök is képesek jóra. Ha pedig így folytatom a jó cselekedeteket, én leszek a legfényesebb szárnyú ördög, aki valaha is létezett!

Itt ébredtem fel.

Szólj hozzá!

Címkék: szex láb sérülés veszély ördög hal áldozat szárny pata

Madonna, a szörnyek anyja

2012.12.29. 13:31 Hüpna

Tudom, tudom, ezzel az eposzi jelzővel általában Lady Gaga szokott rendelkezni, de ezen apró popzenei botlás lesz itt a legkisebb galádság, amit a tudatalattim a karácsonyi -szeretet-béke-öröm- időszak alatt elkövetett ellenem.

Talán a túlzott zabálás lehetett az oka, talán csak a túl sok stressz, ami mostanában pakolódik rám (ami miatt hanyagoltam is a blogot, pedig alapanyag az lett volna, mea culpa), de ritka gyomorforgató dolgokat láttam.

Kezdődött az egész azzal, hogy egy osztályteremben voltam sokadmagammal, és vártuk a sztárvendéget, Madonnát. Személy szerint én annyira nem vártam, de mit kehet tenni, egy álmot végig kell szenvedni. Jött is, talpig fehérben, és cowboy kalapban, ezer ráncban, zörgő csonttal, és szertedagadt vénákkal. megpróbált mesterkélten jópofizni, háta mögött egy kisebb hadseregnyi kamera, mikrofon, riporter, és valami sztárosan közhelyes, de lélekemelőnek és tanító szándékúnak szánt dologról értekezett. (Ha megöltök, se tudom felidézni, miről szólt, talán arról, hogy méltósággal kell megöregedni? A fene se tudja már)

Idővel aztán az én cérnám is elszakadt, és bíróságos-tárgyalós-motivációs beszédet tartós- filmes dumát vágtam le neki arról, hogy ideje volna már összekaparni kicsit a dolgait, nem erőltetni ezt a "20 éves vagyok" érzést, mert őszintén szólva, nekem már a Hung up videója is enyhén visszás volt. Hajdan díva volt, vagány csitri, büszke, titokzatos boszorkány, kemény csaj, elegáns dáma, ami mind jól állt neki, és most komolyan nagymama korban tolja az arcunkba a fenekét, és megpróbálja elhitetni hogy lazán beáll a "nem fizetett" fiatalok közé, és senki nem veszi észre a korát. Nem, ez nagyon nem áll jól neki.

Madonna hallgatott, hallgatott, majd köddé vált, és eltűnt. Senki nem értette hová, hogyan, miért, mire készül, de az osztály szétszéledt.

Aztán jött a horror.

A sulival szemközti telken valamilyen építkezés zajlott épp, tébláboló, bizonytalan járású, nehéz terhek alatt roskadozó munkásokat lehetett látni a földhányások közt. Ahogy azonban az álombéli repülő kamerarobot közelebb osont, láthattam, hogy nem holmi lélekmelegítő itóka felelős a munkások dülöngéléséért. Felpuffadt, félig szétrohadt, mállófélben lévő, elszíneződött élőhalottak jártak-keltek, toltak talicskát, cipeltek zsákokat, tele kevésbé "összeszedett" társaik alkatrészeivel. Itt egy kar, ott egy láb. Az egészet egy földbe ásott, deszkával letakart lyukba öntötték, és mentek is a közeli temetőbe újabb forduló oszlóban lévő maradványért. 

A deszkával letakart lyukban pedig álmom iszonyata várakozott, Madonna hullaszörnye. Két jelentősebb részből tevődött össze, egy nagyjából még emberforma hullából, ami erőtlenül mozgolódott, és ennek az oldalából nőtt ki az a másik... nehéz szavakba öntenem, mi is volt az. Leginkább embernagyságúra duzzasztott, kérgesbőrű, eleven gyomor volt, ami rendelkezett egy vödörnyi átmérőjű torokkal, és egy óriási, izmos nyelvvel. Ezzel nyelte el a gödörbe dobált maradványokat. A csupasz szörnygyomor, egyre duzzadt, vonaglott, ahogy egyre jobban jóllakott kezekkel és lábakkal, néha fejeket is lenyelt. Aztán az alján kigöngyölődött egy elkeskenyedő, nyálkás bőrredő, és a gyomor ekkor nyomni kezdett. Lassan, valami fehér plazmában úszva "megszült" egy életnagyságú, megfiatalított, Madonna hasonmást, de minden másolat egyre jobban hasonlított egy emberméretű Barbi babára.

Hogyhogy nem, nem ébredtem fel, még nem volt itt az ideje. Az egyik Madonna/Barbi hasonmást láttam retro stílusú, túldizájnolt, rózsaszín luxusmiliőben zongorázni. Az egész ijesztően hasonlított valami régi James Bond film főgonoszának hegytetőn terpeszkedő kéjlakosztályára, és elő is tűnt egy szigorú - természetesen fekete egyenruhás - náci tiszt, hogy épp a soron következő világelpusztítási terven filozofáljon. Aztán - ahogy az már ilyenkor lenni szokott - becsapódott egy kisrepülő az épületbe, betörte az ablakot, és kiugrott belőle az eredeti Madonna, és még néhány hasonmás...no meg persze a szétpuffadt élőhalottak...

Hogy ez után mi történt, nem tudtam meg, mert az agyam végre megelégelte ezt a hányingerkeltő lidércnyomást, és hajlandó volt felmerülni az ébredésbe.

Szólj hozzá!

Címkék: fehér veszély kurva halott szörny torz egyenruha elnyeletés

Szegény cica és a lábas kígyó

2012.11.09. 21:22 Hüpna

Napsütötte őszi tájban járok. Századfordulós hangulatú, leromlott házakon és udvarokon át vezet az utam. Egyik tenyeremben aprócska, aranyos macska csücsül, alig nagyobb egy aranyhörcsögnél. Egy udvaron kisebb vásár alakult ki, mindenféle alakok árulják kétes portékáikat. Egy beazonosíthatatlan nemű öreg mérges kígyókat árul, amiknek elég rendhagyó módon lába van.

Mindjárt demonstrálja is, milyen hasznos fegyver lehet egy ilyen állat. Marokra fogja az egyik lábas kígyó (még véletlenül sem gyík) nyakát, kikapja a kezemből szegény miniatűr macskámat és a torkának nyomja a méregfogakat. Már késő közbeavatkoznom, szegény, karikírozott kismacskám nagy, kék szemei lecsukódnak. Már éppen nekiugranék az árusnak, mikor megnyugtat, hogy aggodalomra semmi ok: a méreg csak elkábítja az áldozatot, nem öli meg, legyen akármilyen aprócska.

Ebben megnyugodva felébredek.

Szólj hozzá! · 4 trackback

Címkék: ősz macska napfény méreg kígyó torz veszteség

Kagylóvadászat a jég alatt

2012.09.16. 21:11 Hüpna

Talán nem kellett volna megnéznem azt a kis ismeretterjesztő videót az Északi Sarkkör jég alatti kagylóvadászairól...Aki nem látta, annak röviden összefoglalom: A tenger és a szárazföld találkozásánál durva ár-apály különbségek alakulnak ki az örök jégpáncél alatt. Elmés emberkék veszélyes vállalkozásba kezdenek, amint a tengervíz apállyal kivonul a jég alól, lyukat vájnak bele, létrán leereszkednek a több méter vastag jégpáncél alá, és a tengerfenékről gyűjtik össze vödrökben az így szárazra került kagylókat. Állandó veszélyben vannak, bármikor rájuk omolhat a jégtakaró, vagy a visszatérő dagály fullasztja meg azt, aki nem talál időben vissza a létrához. 

Álmomban jómagam is ezt a mesterséget űztem, csak az én befagyott tengerem nem a Sarkkörön túl volt, hanem abban a városban, ahol lakom, a házak közt "hömpölygött" jeges háta. Talán elolvadtak a sarki jégsapkák, és a tetejébe beköszöntött egy jégkorszak is? Nem tudom. Én csak leereszkedtem egy tíz emeletes ház tövénél apálykor a jég alá, és szedegetni kezdtem a kagylókat a magam kis vödrébe, állandóan fülelve, mikor hallom meg a visszatérő tenger surrogását, és a jég recsegését. Szerencsémre, épségben kiértem a lékből, éppen mielőtt a fehér, fagyos hullámok felcsaptak volna a lékből, hogy a habok azonnal megfagyjanak a hidegben. A tenger aztán előszivárgott a jég repedésein, és köztük utat talált egy furcsa lény is a felszínre.

Olyan volt, mintha valami őrült tudós keresztezte volna a lepényhalat a tőrfarkú rákkal. Ocsmány, nyálkás, soklábú, visszataszító lény volt, egy oldalra csúszott szemeiből rossz szándék sugárzott. Üldözőbe vett, és hol megharapni, hol pedig megszúrni próbált. Én a bokáig érő jeges, habos, szürke vízben loholtam a szürke, halott tömbházak közt, a szürke, barátságtalan ég alatt, miközben vödrömben zörögtek azok az életveszélyt is megérő kagylók. 

Szólj hozzá!

Címkék: veszély tenger hideg hal víz támadás kagyló jég szörny lény torz szürke zsákmány

nácikkal korcsolyázni

2012.08.12. 21:45 Hüpna

Azt hiszem, az egyenruhafétis bugyogott fel bennem legutóbbi álmomban. Különös módon ez is egy nagy raktárépületben esett meg, pedig esküszöm, nem vonzanak a raktárak.

A rajzfilmeket viszont szeretem, ennek megfelelően álmomban minden rajzolt alakban jelent meg, nem valóságosan, és jómagam is többször alakot váltottam közben.

A raktárépület magas, hosszú polcsorai között cikáztam, korcsolyával a lábamon, élvezve a sebességet, és a géppuska ropogást. Fejemen karimás kalap, rajtam hosszú bőrkabát, felkaromon gyanús karszalag. Aztán mellém csapódott egy nő, szintén hosszú fekete bőr vagy lakk kabátban, rövidre nyírt fekete frizura, fején katonai tiszti fejfedő, fehér bőr, vérvörös ajkak, ádáz tekintet, felkarján horogkeresztes karszalag, és nekem esett. Forró, éhes csókokkal falta számat, vörösre lakkozott hosszú körmei a combomba vájtak miközben egymás köré fontuk jobb lábunkat és a bal lábunkon egyensúlyozva siklottunk tovább a raktáráruház jegén. Egyszerre kívántam, és akartam elmenekülni tőle. Nem néztük merre sodródunk, így történhetett, hogy egy robbanás elszakított minket és romba döntött egy polcot. Ahogy kiestem a szerepemből, kiestem előbbi alakomból is.

 A fekete egyenruhaszerűség eltűnt, helyét átvette egy másik fétis öltözete. Fehér, elképesztően rövid, és feszes, fényes lakk nővérke ruhában voltam, mély dekoltázsát vörös kereszt díszítette, mintha melleim dombja kettérepesztette volna a szimbólumot. Amúgy is rajzolt külsőm most még inkább karikatúraszerű és idegen lett. Rövid szőke hajat kaptam, ami lehetetlenül kunkorodott óriási, anime figurákat idézően nagy, kék szemeim körül. Leginkább Betty Boophoz hasonlított figurám, csak épp fekete helyett szőke hajjal és tégla helyett szív alakú arcocskával. Aztán megjöttek a katonák. 

Vezetőjük egy óriási, vaskos, bikanyakú félmeztelen férfi volt. Csupa izom, szorosan összeszorított száj, erőteljes állkapocs, gyötrelem és kezdődő őrület a szemében. Ettől kezdve az álom csendes lett, senki nem beszélt, minden hang elült, de így is értettük egymást. A bikanyakú katona vaskos nyakát fájlalta, úgy tűnt, ha a háború nem, ez fogja összeroppantani. Odaléptem mögé, ahogy a homokzsákokon ült, és masszírozni kezdtem, ahogy egy jó nővérkéhez illik. Egyszer elkapta a csuklómat nagy mancsával, és azt hittem, tőből kitépi a karomat, de aztán hagyta, hadd dolgozzam tovább izmait. A nyaka olyan vastag volt, mint én magam, kettétörhetett volna, mint egy ágat, de tudtam, hogy az érintésem lecsillapítja az őrületet, ami lassan elemészti. Sajnáltam legbelül.

Aztán jött egy tiszt. Aprócska, ványadt, hitvány alak, egy kifestett, bundákba burkolt, hosszú szipkával cigarettát szívó vörös hajú kurvával. Egy nagy írótábla lebegett mögöttük, és azonnal látni lehetett, hogy egyáltalán nem a katonák helyzetén akarnak jobbítani, sőt...

A hitvány kis alak szeme megakadt rajtam, ahogy a bikanyakú katona mellett álltam. Elmosolyodott, és rám mutatott, majd felírt valamit a táblára, és egy plusz jel mögé odarajzolta az én karikatúrámat. Magának akart. A bikanyakú állkapcsa megfeszült, és nem sokon múlott, hogy rávesse magát a tisztre, aláírva ezzel a saját és társai halálos ítéletét. A ványadt tiszt és a kurvája pontosan ezt akarták. Kezemet a bikanyakú karjára tettem, érintésemtől megnyugodott, és aztán odaléptem a tiszthez. Kivettem a kezéből a krétát, és a tábla felé fordultam, hogy felvéssem az én feltételeimet. Felrajzoltam magam mögé még egy plusz jelt, majd a vörös kurva karikatúráját, majd még egy összeadás jel után egy pisztolyt. Kegyetlen mosoly jelent meg arcomon, ahogy a hitvány tiszt szemébe néztem. Ő is elmosolyodott. Tudtam, hogy teljesíti a kérésem, és azt is tudtam, hogy ha a vörös kurvát lelőtte, én már könnyedén végzek vele. Egy párna az arcára, vagy egy kés pengéje a torkára, amíg alszik, és a katonák megszabadulnak tőle.

A bikanyakú hitetlenkedve nézett rám. Ekkor ébredtem fel.

Szólj hozzá!

Címkék: háború gyilkosság kurva katona őrület fétis egyenruha

amikor megpofoztam egy szellemgyereket

2012.07.17. 22:15 Hüpna

Álmomban egy hatalmas barkácsáruház raktárában vagyok alkalmazott. Mindenféle, számomra ismeretlen szerszámok, márkák, eszközök tornyosulnak a hosszú, magas fémszerkezetes polcokon. Targoncák hada járkál fel-alá a sorok között, kerülgetik a raklapokat, árut pakolnak, és valamin mindig felborulnak. Sípolások, káromkodó, siető alkalmazottak, csoda, hogy senki nem sérül meg. Itt dolgozom, bár nem szívesen, és nem is igazán értem a feladatomat, rajtam az üzletlánc egyenruhája, kezemben iratgyűjtő, számlák, listák. Hogy mit kéne ezekkel csinálnom, fogalmam sincs, de próbálom nem elüttetni magam a targoncákkal.

Valami belecsimpaszkodik a ruhámba, rángatja, ráncigálja, mintha a figyelmemet akarná felhívni magára. Odapillantok. Csonttá aszott, megfeketedett ocsmány gyermekholttest lebeg mögöttem, barnásfekete csontkezével a ruhám rángatja, torz pofája állandóan bőg szemgolyó nélkül maradt szemüregeivel, és lábai nem látszanak. Kísértet, de nem tölt el rémülettel, inkább idegesít. Nem tudok figyelni a munkámra miatta, állandóan rángatja a ruhámat, majd fellök, nem hagy békén. A főnök nagyon dühös rám, ordít, hogy már megint elcsesztem a dolgokat, miért nem tudok koncentrálni. Próbálok mentegetőzni, de meg sem hallgat. Elegem van, mikor újra rántást érzek a ruhámon megperdülök és akkora nyaklevest lekeverek a folyton síró kísértet gyereknek, hogy felébredek rá. 

A mellettem heverő díszpárnát ütöttem meg.  

Szólj hozzá!

Lépcső a cápák közé

2012.02.20. 22:13 Hüpna

Szórványos álomtöredékek kuszaságából ma hajnalban ennyit sikerült megmentenem:

Álmomban szép, mediterrán tengerparti városkában járok családommal. Különös, talán kissé túl modern házak közt járunk. Anyám veszekszik velem, aprócska semmiségeken, de ettől még elrontja a kedvem. Úgy döntök, inkább egyedül folytatom utamat a partra.

Különös strandja van ennek a helynek. Több tíz méter magas, hófehér, sima, a tengerbe merőlegesen szakadó sziklafalak végtelen sora húzódik a sötétkék, és végtelen mélynek tűnő de tökéletesen tiszta, átlátszó tenger mellett. A vízbe a sziklákhoz rögzített fém csigalépcsőkön lehet lejutni. Úgy tűnik a tenger és az ég itt összeérnek, és bármerre is induljak el, felfelé és lefelé egyaránt végtelen mélynek és kéknek tűnik minden. A felszín szokatlanul mozdulatlan és csendes, csak a lépcsők mellett fürdőző gyerekek pancsolása töri meg az üvegtiszta mélységet. Elindulok lefelé a többi fürdeni vágyóval.

Pár lépcsőfokra járok a vízfelszíntől, amikor észreveszem őket. Lassú, kecses, hangtalan árnyak az indigókék mélyben, lassan körözve úsznak felfelé. Öt, talán hat cápa köröz csendesen a fürdőzők alatt. Testük áramvonalas, bár talán kissé tömzsi, bőrük acélszürkén fénylik, úszóik végén ragyogó fehér foltok. Említettem, hogy az ég és a víz összeér? Most hirtelen elmosódik a határ, ahogy egy cápa elsuhan egy csapat fürdőző gyerek feje fölött. Az egyik kislány kinyúl, és keze végigsimít az állat hasán. Amaz nem bántja, csak egy farokcsapással irányt változtat. Mellettem egy férfi azt mondja, ezek nem bántanak, emberhez szokottak. Már csak pár lépés választ el a kristálytiszta, hideg és végtelenül mély víztől. Félek.

Ameddig szemem lelát, a lépcsők folytatódnak lefelé, a mélykék végtelenbe, a cápák teljes némaságban, lassan, szinte mozdulatok nélkül úsznak. A víz olyan tiszta, olyan hideg, és megriaszt a mélység, de ha felnézek, éppen így riasztanak a magas fehér sziklák is. Elbűvöl a cápák lassú csendje, amivel köreiket róják. Odafenn, a sziklák peremén túl a városban a többi turista, és anyám veszekedései, odalenn a végtelen, hideg és sötét mélységben úszó fenevadak, melyek mégis sértetlenül hagyják a fürdőző gyerekeket.

Úgy döntök, inkább lefelé megyek. A fém lépcső hidegen csattog a talpam alatt. Szinte nem is látom a vizet, inkább csak érzem, hogy hidege megsimogatja a lábfejem, annyira tiszta, hogy éppen csak egy hajszál választja el a levegőtől. A cápák felém úsznak, alattam a végtelen, indigókék mélység és csend. Fehérvégű úszók villannak a sötétkéken. Hideg van.

És felébredek.

Szólj hozzá!

Címkék: fehér tenger hideg hal víz kék sötét cápa anyám mélység

éjszakai látogató

2012.01.06. 22:36 Hüpna

Gondolom, a kedves olvasó már régóta várt egy igazi, klasszikus rémálomra, hát most itt van.

Éjszaka van, egyedül vagyok a sötét hálószobámban, és az ágyam előtt táncolok, csak úgy, a magam szórakoztatására. Egy hirtelen fordulásnál megtorpanok, mert észreveszem, hogy valami nincs rendjén. Bár lámpa nem ég, szemem hozzászokott annyira a sötéthez, hogy nagyjából kivehessem a berendezés körvonalait. Így látom meg a sötétben azt a még sötétebb alakot az ágyamon ülni. Mereven ül, akár egy próbababa, engem bámul, és tudom, hogy csak arra várt, hogy észrevegyem végre. A hirtelen rémülettől nem tudok időben megmozdulni. A merev, szoborszerű alak előre dől, rám dől, ledönt a lábamról, és hanyatt esek. Felsikoltok, és ütni kezdem. Vadul kalapáló szívvel riadok fel, a párnát csapkodva magam mellett.

Szólj hozzá!

Címkék: éjszaka veszély idegen sötét támadás szörny

Kék lángok, mécseskaptár

2012.01.06. 22:29 Hüpna

Elnézést kérek minden kedves olvasótól, hogy mostanság kissé hanyagoltam a blogot, de igyekszem pótolni eme bűnös mulasztásomat. Sajnos az utóbbi időben Hüpnosz helyett inkább Insomnia látogatott sűrűbben, vagy a kegyetlen ébresztőóra kiverte kezemből az álommorzsákat, amiket felszínre kívántam hozni. Szerencsére megmentettem pár darabkát és azokat hamarosan szépen sorban megmutatom.

Kezdjük is egy kék fényben izzó, forró töredékkel.

Hajnalban láttam ezt az álmot, és forróság érzete kísérte minden másodpercét. Egy radiátort láttam, ami elé kaptárszerűen egymásra pakolt mécsestartókat láttam. A több tucatnyi különböző edényben egyesével kellett meggyújtani a lángot, majd kioltani, szépen egymás után. Mögülük kísérteties kék fény ragyogott elő, és a meggyújtott láng is kék fénnyel világított.

Ebből az álomból mindössze ennyit sikerült megmentenem.

Szólj hozzá!

Címkék: meleg tűz szín kék láng

Az óriáskígyó és a bébicápa

2011.11.06. 13:26 Hüpna

Pár órája láttam ezt az álmot, meglehetősen hosszú és összetett volt, így elhatároztam, hogy gyorsan lejegyzem, mielőtt még elszökik a józan mindennapok közepette.

Történetünk egy mediterrán tengerparti vidéken játszódik, leginkább Görögország és Horvátország keverékének láttam egy csipetnyi Francia Riviérával. Nem létező, öblökkel, és leszakadt kis szigetekkel erősen tagolt hegyvidékes tengerpartokon játszódott, sűrű babérlombú erdőkkel, és hangulatos kisvárossá bővült halászfalvakkal. Álmom indítása homályba veszett, de haloványan dereng egy rejtélyes gyilkosság, és az azt követő nyomozás a zegzugos, titokzatos vidéken. Itt éltem, alakom kissé elmosódott, nem tiszta egészen, hogy nézhettem ki. 

Hosszú légi felvételeken láthattam a napsütötte, csillogó kék tengert, a sárga szalagként elnyúló homokos és sziklás partokat, a színes napernyőket és fürdőruhákat, a sötétzöld vagy sárgán- fehéren köves dombokat, hegyeket. A figyelem középpontjában városkám állt. Földrajzi fekvését tekintve különlegesnek volt mondható. A városka alaprajza homokórára hasonlított. Két hegykaréjba tapadva a házak, a főút természetesen átszelte őket, és a homokóra elkeskenyedő részét egy híd alkotta. Kicsi, alacsony, félig természetes sziklaalapzaton nyugvó hidacska volt, egyik oldalán a  nyílt tenger, amely egy öblöcske képében benyomult a szárazföldre, csodálatos, sekély és örökké melegvizű, tiszta öblöt alkotva a magas, meredek sziklák közt, keskeny, homokos parttal. Ez a kis öböl volt a városka fő vonzereje, ha hitelesen visszaadhatnám szépségét, báját, kellemességét, megértenétek. De az éber szavak kevesek visszaadni mindazt, amit akkor éreztem, ha ezt a tiszta, kék öblöt láttam ringatózni a holdfényben. Álmom ugyanis éjszakába váltott.

A városka tavernájában egy öreg, gyűrött arcú halász az őt üldöző óriási tengeri kígyóról mesélt, hogy az az állat újra a nyomában van, és meg fogja ölni őt is, és minden útjába kerülőt, ha nem teszünk valamit. Persze, mindenki legyintett a dajkamesére, mert még normál méretű tengeri kígyót sem látott senki errefelé, nemhogy óriást.

Hazafelé indultam a gyéren megvilágított, a nappal forróságát visszaverő aszfaltos autóúton. Senki nem járt már erre, autók sem. A taverna a "homokóra" fenti, míg szállásom az alsó részében volt, így mindenképpen át kellett haladnom a hídon. Az autóúton mentem, a tenger morajlott, és itt már csak a Hold világított. Az úton aztán megláttam az óriáskígyót tekeregni. Hatalmas volt, legalább tíz méter hosszú, a feje akkora, mint egy nagyobb kutyáé, és tökéletesen fekete volt, kivéve a szemeit, amik vörösen világítottak. Észrevett, és elindult felém. Lövéseket hallottam, és a kígyó testéből vörös, nyúlós robbanásokkal lövellt ki vére, húsa a becsapódó golyók mentén. Hogy én lőttem, vagy más, az már nem tiszta, ez a részlet elveszett. Csak néztem a halott óriáskígyót, ahogy ott fekszik az autóúton, és úgy döntöttem, inkább elmegyek a kis öböl strandjára, ahol pár lampion fényénél éjszaka is fürdőztek.

A következő jelenetben már fürdőruhában voltam, meztelen talpam alatt puha homok, előttem a sekély, langyos, a holdfénytől ciánkéken ragyogó sekély medence, körülöttem megannyi vidám fürdőző.

Egyszer csak egy nő -kissé molett, fekete asszonyság-felkiáltott, és valamit a part felé kezdett rugdosni. A hullámok kisegítették a kicsi testet, éppen a lábaim elé. Egy újszülött, kicsike cápa volt, alig lehetett negyven centi az orra hegyétől a farka végéig. Olyan szerencsétlennek és nyomorultnak tűnt, az emberek körülötte pedig olyan dühösek lettek rá, hogy azonnal megsajnáltam, és védelmembe vettem. Letérdeltem mellé a sekély vízbe, és megsimogattam gyönge alakját. Kellemes érzés volt végigsimítani bőrén, és érintésemtől azonnal feléledt. Bátortalanul tett pár uszonycsapást. Az emberek körénk gyűltek, és arról beszéltek, hogy el kéne pusztítani. Azzal próbáltam érvelni, hogy ez a cápa még kicsi, újszülött, nem ártott senkinek. Persze, elfelejtettem, hogy az emberek szemében már a puszta létezése, cápa mivolta is bűn. Egy férfi lába jelent meg a látószögemben, és félve belerúgott a kis állatba. Én négykézláb álltam, és így durván rávertem a térdére. Azonnal meghátrált. Egy másik pasas is kísérletet tett arra, hogy kis védencembe belerúgjon, de ezzel túl közel került hozzám. Megharaptam a lábát a térde fölött, és mint valami nőstény ragadozó állat, rámordultam. Az emberek ezután még morogtak arról, hogy el kéne pusztítani a cápát, de látva, hogy van, aki megvédje, nem mertek tettleg fellépni. A fekete nő, aki kirugdosta a partra, jól hallhatóan egyre csak azt dünnyögte az orra alatt, hogy el kell pusztítani az ilyen veszélyes bestiát, aztán elindult vissza fürdőzni. A kicsi cápa utána, és kuncogva figyeltem, ahogy beleharap a lábába. A nagy sikítozás után visszaúszott hozzám. Másokat is próbált kóstolgatni, többek közt az én lábfejembe is beleharapott vagy kétszer. Kellemetlen volt, de egyáltalán nem vészes. Még a bőrt sem hasította át. Mintha csak egy erősebb hajcsat fogai csattantak volna az ember lábára. Kellemetlen, de nem vészes.

Arra gondoltam, jó lenne magunkhoz szoktatni, betanítani, hogy ne bántsa az embereket, és akkor az öböl kedvenceként új látványosságot kapna a város. Akkor aztán özönlenének az emberek, hogy egy megszelídített cápával úszkáljanak. Persze ötletem sem volt, mivel etethetnénk a kis állatot, hogy ne a fürdőzők lábát tekintse elsődleges prédájának. Aztán hirtelen belém hasított, hogy az úton bizonyára még ott fekszik az óriáskígyó teste, karikákra vágva, mint valami jutalomfalatkát, dobálhatnánk a kis cápának. El is indultam vissza az útra, ahol valóban ott hevert a bestia teteme. Eltelhetett némi idő, mert már erősen kiszáradt, szemei hiányoztak. Megmozgattam, tapogattam, próbáltam kis késsel felvágni, de olyan nehéz volt, mintha egy kamion gumiját próbálná az ember egy életlen bicskával apró szeletekre vagdosni. Ott tipródtam a tetem fölött, hogy mégis hogy fogom én ezt elég kicsi darabokra felvágni, amikor megcsörrent a telefonom és felébredtem.

 

Szólj hozzá!

Címkék: éjszaka veszély tenger védelem kígyó cápa harapás

Amikor Frodó voltam

2011.11.05. 21:05 Hüpna

Tudom, a cím kissé furcsa, de emlékezzünk, egy álomban minden lehetséges! Még az is, hogy az ember egy animációs filmben találja magát, azon belül is egy ifjú hobbit testében. De fokozzuk a furcsaságokat, az álom nem Völgyzugolyban, vagy Hobbitfalván játszódik, még csak nem is Mordor fekete földjén, hanem a nekem jelenleg otthont adó kisváros lakóövezetében, ahol egy utcában több, háromemeletes lakóház sorakozik, szellősen, köztük parkká szelídült játszótér. Itt töltöttem kisgyermekkoromat, és bár már nem ott lakom, jól ismerem a helyet most is.

Hogy hogyan kerültem oda hobbitként, hasonszőrű társammal (a hobbitok sose magányosak, úgy tűnik) azt az álom nem adja meg. A kézenfekvő analógia kedvéért én leszek Frodó, míg a másik hobbit Samu.

Éppen a játszóteret körülölelő magasra nőtt, őszi színekben is dús lombó bokrok közt bújkálunk valami szörny elől. Hasra lapulva kúszunk, csendben vagyunk, fülelünk minden ágroppanásra, mikor nehéz lépteket hallani. Frodóként felemelem a fejem, és megpillantom a minket kergető lényt. Láttatok már óriásira nőtt, babba oltott Makk Marcit? Nos, ez a babszörny (jobb neve nem lévén, ezt akasztottam rá) valahogy így nézett ki. Mintegy két méteres barna babszem, vékonyka "spagettilábakon", hasonló karokkal, torzonborz hajjal, és nagy fogakkal. Minket akart, és magasságából kifolyólag remekül belátta környezetét. Csak épp lassú volt, és tudtuk, félelmetesen buta. Kirohantam a bozótból, hogy elcsaljam a babszörnyet társamtól. A szörny annak rendje, módja szerint jött utánam, de egy kuka mögött hasra vágtam magam és még a lélegzetem is visszatartottam. A szörny bambán nézett körbe, hová lett a zsákmánya. Mondtam, hogy buta. Csakhogy meglátta Samut, és utána indult. Samu megkerülte az egyik tömbházat, hogy a másik játszótérre jusson. Én utánuk. Samu meglapult, a szörny engem vett űzőbe. Rohantam a következő bérház játszóteréig, ott be a bokorba. A sok futástól kifulladtam, fájt a lélegzés, a vér dübörgött a füleimben, és átkozottul hangosnak tűntem magamnak. Lihegni akartam, levegőt kapkodni, de nem mertem. A szörny a bozótosnál kutakodott. Aztán Samu, aki közben a fedezékben kipihente magát, ugyanezzel a taktikával elcsalta a babszörnyet a következő ház előtti játszótérre. És mint, hogy Frodó sose hagyja cserben Samut, én se hagyhattam. Újra ugyanaz a taktika, ugyanazzal az eredménnyel, de egyre jobban kimerültem, alig kaptam levegőt, leizzadtam, a lábaim alig akartak vinni tovább. Mintha mérföldeket futottam volna. Az is furcsa volt, hogy jóval több bérházat hagytunk már magunk mögött, mint a valóságban létezik.

Végül egy kilátótoronyhoz értünk. Ez új elem volt, de felkapaszkodtunk rá Az őszi nap sütött, alattunk rozsdás erdő lombja, és a nyomunkban a lépcsőkön felkapaszkodó babszörny. Műholdas tányérok, telefonkábelek, meteorológiai dobozok armadája volt felaggatva a kilátótoronyra. Aztán az egyik szinten egy különös figurába botlottunk. Próbálta már valaki elképzelni, milyen lett volna, ha a Mézga családból ismert Máris szomszéd nem történelemtanár, hanem visszavonult bérgyilkos lett volna? Ugyanaz a rideg szociopata fej, de szálkásan izmos, szikár testen, széles vállakkal, fekete ruházattal. Elpanaszoltuk neki, hogy a babszörny minket kerget, mire előhúzta desert eagle-jét, és bátran lement egy szintet, hogy szembenézzen a vadállattal. Lássanak csodát, a babszörny meghunyászkodva, nyüszítve vonult vissza az erdőbe.

Így mentette meg Zsákos Frodót és Csavardi Samut a volt bérgyilkos, Máris szomszéd a babszörny karmaiból.

 

Szólj hozzá!

Címkék: hős szörny üldözés testcsere fuldoklás bújkálás

Kedvesem csókja illan

2011.11.05. 20:33 Hüpna

Egészen röpke, ám annál szívszorítóbb ébresztő álom, mely felrángatta elmémet a puha, ágymeleg pihenésből a hideg öntudatba.

Álmomban ágyamban feküdtem, mint szoktam, s kedvesem fölém hajolt, hogy csókot adjon nekem. Boldogan nyújtottam felé karjaimat, hogy átfonjam nyakát, és magamhoz ölelhessem. De ekkor, mint aki hangot hall, elfordította fejét, alakja elhalványult, akár a füst, és karjaim csupán a levegőt ölelték.

Felébredtem.

Szólj hozzá!

Címkék: csók szerető

csokoládépakolás

2011.10.23. 18:29 Hüpna

Félreértés ne essék, nem szépségápolási tipp következik, hanem egy, szó szoros értelmében vett édes álom.

Régi, békebeli hangulatot árasztó, antik hatású szobát látok. Rusztikus, nagy, nehéz bútorok, a nagy ablakon besütő aranyszínű délután napsugarak mézes fénybe vonják a figyelmem középpontját lassan betöltő nagy, durva, sötétre pácolt, tömör fa asztalt. Kiteszek rá egy kicsi kocka csokoládét. Aztán egy kis szeletet. Csomagolás, márkajelzés, sehol, olyan, mint bármely boltban kapható szelet csoki. Tejcsokoládétól indulok, de a táblás csoki, amit ráteszek már keserű csokoládé. És innentől kezdődik az izgalom.

Egyre sötétebb színű, egyre nagyobb, egyre régibb, egyre értékesebb, és egyre díszesebb, és nehezebb csokoládétáblákat rakosgatok az asztali halomra. faragott, szép minták, török, kelta, azték faragványok. Az utolsó akkora már, hogy alig bírom felemelni, és sötétebb, mint az asztal lapja. Ez a legdíszesebb, és évszázadokban mérhetőnek tűnik a kora. Mintha maja, vagy azték geometrikus faragványok díszítenék. 

Az egész hatalmas sötét halmot pedig az aranyló délutáni napfény melegsége és békéje ragyogja be. 

Szólj hozzá!

Címkék: fény csokoládé ősi sötét

ízletes szilánkok

2011.10.23. 18:22 Hüpna

Visszetérő álommotívum következik.

Ma éjjel egy töredékálomban egy pohár vizet ittam. Eddig ez egyáltalán nem tűnik különösnek, csakhogy valahányszor elemeltem ajkamtól a poharat, minduntalan csorba lett a széle. Körbeforgattam, hol találok ép területet, féltem, hogy elvágom a számat. Aztán rácáfolandó előbbi aggodalmamra, nemes egyszerűséggel leharaptam a kiálló, éles darabkákat, és megettem.

Ez eszembe idézte egy hasonló álmomat évekkel ezelőttről. Ott egy vastagfalú vizespoharat összetörtem, apró szilánkjait pedig megettem.

Szólj hozzá!

Címkék: evés üveg

szegény nyuszi és a rabtündék

2011.09.11. 22:14 Hüpna

Kesze-kusza, meseszerű, mégis szomorú álom következik.

Középföldét idéző tájak és népek peregnek a szemem előtt. Hatalmas, magas szirtek egy kanyargó óriási folyó fölött. A fennsíkon két sereg áll szemben, és tartanak sajátos túszcserét. A kicserélni nem kívánt túszokat a szirt peremére álítják, nyílpuskával közvetlen közelről mellbe lövik őket, vagy karddal átvágják a torkukat, hogy a mélybe zuhanjanak. Egy fiatal ember férfit ily módon végeznek ki. Mire a másik seregből egy néger törp nő mosolyogva megjegyzi, hogy a férfitől ikreket szült, és hogy boldog volt vele, majd a saját túszát nyílpuskával kivégzi, és letaszítja.

Az álom továbbrepít míg a testek zuhannak, messze túl a két seregen, túl a fennsíkokon dimbes-dombos táj. Repülök a zöldellő vidék fölött, mígnem egy hosszú, meredek sziklahasadékot nem pillant meg szemem. Olyan, mintha a zöld erdő életétől túlduzzadt hegy egyszerűen meghasadt volna, mint egy túlérett gyümölcs. A hegy tetején, ahol a hasadék kezdődik, és ahol a legmeredekebb, és legmélyebb végre leszáll tekintetem. Le, a meredek fehér kőfalak mentén az örökké árnyas, puha mohával borított mélybe, ahol három tündér senyved. Két nő és egy nagyon finom vonású férfi, nemesek, talán herceg és hercegnők? Nem tudom. Sápadtak, soványak, betegesek, és bár sem láncot, sem őröket nem látni, beszélgetésükből kiderül, hogy rabok, nem mehetnek el innen. A férfi aztán azt mondja egyiküknek (fehérhajú, lila ruhás nő), hogy mivel ő a vizek úrnője, kérjen segítséget azon a kicsi forráson keresztül, mely innen indul, és valaha a hasadékot kialakította, míg szelíd patakká nem lett. Később látom a fehérhajú tündér tükörképét lesodródni a vízen, akárha holttest lenne. Egy pillanatra látom a három rabot valamikori fénykorában. Szépek voltak.

De sorsukról nem tudok meg többet. Megint tovább röppenek.  Elrepül tekintetem egy kőkapu fölött, tudom, hogy ez a tündérvilág kapuja, azon túl pedig megszelídül a táj, már nem tobzódik mesebeli túlzásokban. Egy aprócska, fekete nyuszit látok futni a zöld fűben, és leszállok. Fekete hajú leány képében jelenek meg, nem hasonlítok valós önmagamra, mégis érzem, hogy ez én vagyok.

A nyuszi egy rozoga kis kőház felé szalad, mellette egy asztal, ami mellett egy nagyon nagyon öreg ember ül, és megannyi mumifikálódott nyuszi, közülük egyedül egy fekete nyuszi elnagyolt szobra lóg ki. A nyulacska benéz a lakatlan, romos házba, kiabál a szüleinek, testvéreinek, hogy visszajött, itthon van, de nem felel neki senki. Ahogy az asztalra nézek, mintha a múlt egy szelete villanna be, látom, hogy egy nyúlcsalád élt itt a "nagyapóval", aki most öregemberként üldögél az asztalnál. Ott ettek, teáztak vele mind, köztük a kis fekete nyulacska, aki átment a tündérvilág kapuján. Aztán a nyuszi beszédbe elegyedik a vénemberrel, és az öreg sírva meséli el neki, hogy már minden rokona elpusztult, és már ő is haldoklik. A nyuszi hiába hajtogatja, hogy hiszen csak pár percre lépett át a kapun, az öreg ember halkan nevet, és elmondja neki, hogy bizony évekre távol volt a családjától, és már mind elsiratták. Az öreg lefekszik egy almafa alá, és meghal. Ezzel egy időben megroppan a házikó gerendája, és összeomlik.

 Ekkor belém hasít a felismerés, hogy én is "csupán" percekre léptem át a tündérkapun, de az évek felettem is elszálltak. Nem merek belegondolni, az én életem hová folyt el az évek során. Hová tűntek azok az évek? Inkább azt a szegény, kicsi, fekete nyuszit nézem, ahogy összegömbölyödve sírdogál. Egyedül maradt, csak mert pár percre átlépett a kapun. Nincs családja, nincs hová mennie, elveszített mindenkit, akit szeretett. Felemelem. Olyan pici, hogy elfér a két tenyeremben. Könnyáztatta szemeibe nézek. Hatalmasak, kékek, akár álmomban az enyémek. Egészen közelről látom bánatos pofácskáját, és szomorú, könnyes kék szemeit. Arcunk majdnem összeér. Sajnálom, borzasztóan fáj a szívem szegénykéért.

És amikor felébredek, könnyek ülnek a szemeimben.

Szólj hozzá!

Címkék: nyúl mese harc fekete bánat idő kék tündér hegyek veszteség

A zombimalac

2011.09.06. 23:31 Hüpna

Kicsivel több, mint fél évvel ezelőtt láttam ezt az álmot.

Furcsa, kihalt, posztapokaliptikus helyen járok. Körülbelül úgy néz ki, mint Kalkutta nyomornegyede árvíz után, egy szabolcsi zsákfaluba zúdítva. Szemét, lomok, szétdőlt lemez/karton/bádog/ és ki tudja még miből készült házak, ólak, vackok romjai közt járok. Mindenütt szemét, a nap süt, szárítja a sarat, és lebegteti az erős dögszagot. Sehol egy élő lélek, pedig azt gondolná az ember, hogy a lomokra, szemétre mindig van vevő. Vállamon valami nagy, hosszú, meleg kabátféleség, kezemben hosszú pásztorbot, mellettem pedig egy gömbölyű, nagy, de még nem kifejlett malac, mint társ és háziállat.

Együtt bolyongunk, sétálunk, nézelődünk, idegen a hely mindkettőnknek, de nem zavar különösebben. Nem érzek sem félelmet, sem viszolygást. Talán éppen az nyugtat meg, hogy rajtunk kívül nincs itt senki.

Aztán a disznó lemarad, füttyentek neki, hogy jöjjön. Meglátom, ahogy egy nagyobb hordalékkupac mellett valami döglött madarat csámcsog, majd az oldalára zuhan, és elpusztul.

Elszomorodok, és meg is jegyzem magamban "A francba,megdöglött a malacom!"

Aztán várok egy kicsit. Semmi sem történik, a délutáni nap melegen süt, senki nem jön. Egyedül vagyok.

Aztán, mintha csak eluntam volna a várakozást, a döglött malac felé fordulok.

"Na, most már kelj fel, és kövess!"

És mintha csak szimulált volna, a halott malac lassan feltápászkodik. Élettelen teste lassú, darabos vonszolással kezd követni. Hűséges élőhalott malacommal oldalamon járom tovább a katasztrófasújtotta vidéket.

Szólj hozzá!

Címkék: halál disznó magány szemét zombi nyomor romok

cápavadászat inutiokkal

2011.08.31. 21:00 Hüpna

Egészen friss, mondhatni ropogós álomról szeretnék beszámolni. Az éjjel láttam, és most meg is osztom veletek.

Kezdődik az egész azzal, hogy egy hipermarketben állok, cipő-ruhaosztály, sürgés- forgás, próbafülkék, emberáradat. Várok valakire, de nem tudom kire. Hirtelen rossz érzésem lesz, hátrapillantok, és látok az egyik próbafülkéből kijöni egy nőt. Magasabb nálam, rövid, fekete haja van, fekete ruhát visel és üres, bárgyú, torz, bamba mosollyal követ. Mindezt tetézi hogy nincsenek karjai, és hiába megyek odébb, jön utánam. Fogyatékos, torz, kifürkészhetetlen és bár ártalmatlannak tűnik, a hideg futkos a hátamon tőle. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, és hamarosan szabadkozva el is viszi valaki, aki ápoló féleségnek tűnik.

Sétálok az áruházban, nem vásárolok, csak várok valakire, aki nem jön. Végül úgy döntök, van nekem fontosabb dolgom is, vártam eleget, feladatom van, ami fontos.

Vágás, és már a feladatomnál vagyok. Hideg, vad táj, amilyen a Sziklás- hegység lehet Alaszka partjainál, ahol nagy, habos folyók találkoznak a tiszta, hideg tengerrel. Egy csónakot bocsátok vízre, hosszú, karcsú, csontszínű tárgy, és belül tudom, hogy egyetlen, hatalmas darab csontból van kifaragva. Kényelmesen elférek benne, holmim leginkább modern, természet és dokumentumfilmesek eszköztárából áll. A folyó túloldalán állatbőrökbe öltözött indián család pakol be egy hasonló csónakba. Férfi, asszony és csecsemő. Nálam a modern technika, náluk kőeszközök, és fanyelű szigony. A tengerre tartunk, krillevő óriáscápára vadászni. 

Ne tévesszen meg senkit a kép, jól tudom, hogy a békés, krillevő óriáscápa inkább a meleg, trópusi vizeket kedveli, de ilyen apróságokon az álmok igazán nem akadnak fenn. Így volt, és kész, az álmokban ez is éppen olyan magától értetődő, mint az, hogy nem tudom megmondani, mikor vagyunk folyóvá keskenyedett tengeren és mikor tengerré szélesedett folyón. Áteneti zónában mozgunk két csontkenun. 

Nem lépek interakcióba az inuitokkal, csak filmezem és fotózom csendes életüket a tiszta kék, habos, hideg vízen. Meglepő a kontraszt a sárgásfényű, nyüzsgő, meleg bevásárlóközpont és a világoskék-fehér-szürke színek által uralt hideg vadon közt. Mégis, ebben a hideg vadonban, egyedül ringatózva a mély víz fölött, nyugodtabb vagyok, mint a bevásárlóközpontban. Este van időm ezen elgondolkodni. Én a folyó-tenger egyik oldalán kötök ki a kavicságyon, félig fenyőfák takarásában, az inuitok a másik oldalon. Csak fekszem a csontcsónakban, lábamnál a felszerelésem, a megszelídült víz lágyan ringat, a csillagok pedig olyan közeliek, mint még soha. Felveszek egy high-tech szemüveg-kamerát, és azon át szemlélem őket. Hirtelen köztük vagyok, ott lebegek a megannyi csillag közt. Ha kinyújtom a kezem egy megkergült pici bolygó, mint valami apró gumilabda a tenyeremen pattog. Megnyugtató helyzet, és azt hiszem elalszom.

Másnap megint a folyó-tengeren hajózunk, filmezem a családot. Hirtelen kamerám megpillantja a habos folyóban az óriáscápa hát és farokúszóját. Az inuitok rákapcsolnak az evezésre. Aggódom, az asszony evez, a férfi áll a csónak orrában a szigonnyal, és a bepólyált kisbaba ott fekszik köztük a csónak fenekén. Mikor már elég közel érnek a hatalmas állathoz, nekem is gondom támad. Sziklák közé sodródott a csónakom, orra beszorult, de törzsét forgatná tovább az ár. Minden izmom megfeszül, ahogy próbálom egyensúlyban tartani, és kijuttatni a sziklás részből, és áldom az eget, hogy ilyen erős, mégis rugalmas anyagból van. Káromkodok, amikor high tech felszerelésem egy része egy csúnya billenésnél beleesik a vízbe. Csak a felvételek el ne vesszenek! Közben a szemem sarkából látom, hogy az inuitok elérték a cápát. Nem maradhatok le róla, le kell filmeznem! 

Harcolok a vízzel, a sziklákkal az egyensúlyomért, és ekkor jön minden álmodó legnagyobb ellensége, az, ami kíméletlen kegyetlenséggel szakítja darabokra a legizgalmasabb vagy legfelségesebb álmokat is, a mindennapi élet hírnökszörnye......az ébresztőóra. 

 

Szólj hozzá!

Címkék: indián magány ember tenger hideg hal vadászat víz folyó cápa csillagok torz

az óriásharcsa

2011.08.21. 19:21 Hüpna

Körülbelül egy éves, ám rendkívül élénk képekkel operáló álmomat szeretném megosztani most Veletek.

Képeslapra kívánkozó jelenettel indul az egész. Egy rusztikus, alpesi stílusú fogadóban vagyok, fenn, egy hegytetőre vezető út felén körülbelül. Körben mindenütt hófödte hegycsúcsok, szikrázóan tiszta, csillagos éjszaka, és innen belátni az egész völgyet. Az út a szálló előtt meredeken lejt a völgyet majdnem teljesen kitöltő befagyott tó felé. A tó partját szinte nem is lehet látni a havas, csúcsos fenyőerdőtől. A jég már meglepően tiszta és átlátszó, ez később fontos lesz.

 A fogadóban meleg fények, és vidám beszélgetés, de én inkább a külvilágot figyelem. Valamit érzek, tudom, hogy valami fenyegetés lebeg a fagyos levegőben. Pedig az elém táruló látvány tényleg olyan, mint egy karácsonyi képeslap vagy egy síparadicsom prospektusa. A hatalmas, tiszta tó jegén apró lámpácskákat látni, mellettük pedig pici alakok kuporognak. Lékhorgászok, akik teljes nyugalomban ücsörögnek, mert tudják, a jég elég vastag. Az apró lámpásfényeken kívül semmi sem moccan, szél se fúj, hidegen ragyognak a csillagok.

Aztán a tó egyik oldalán a parton mozgolódás támad az erdőben, pont olyan szögben, hogy a szállót hátán tartó emelkedő eltakarja előlem a látványt. Aztán a mozgolódás oka megjelenik. Egy csapat őz vagy szarvas fut ki a biztonságos erdőből egyenesen a jégre, át a tavon, elsuhannak az emberek elől és berontanak az erdőbe a másik oldalon. Menekülnek, ehhez kétség sem férhet, és furcsa a mozgásuk. Nem is csoda, mindegyik torz, deformált.

Alig tűnik el a fák közt az utolsó szarvas is, megejelnik az, amitől menekültek. Egy óriási harcsa úszik elő, közvetlen a tó felszíne alatt, minden előzmény nélkül, mintha egy víz alatti barlangból jött volna elő. A méretei elképesztőek, a szám döbbent kiáltásra nyílik. Lehetetlennek tűnik, hogy egy ekkora állat létezhet a mégoly hatalmas tóban. Ijesztőek a méretei. Bizonyosan nagyobb, mint egy kardszárnyú delfin, és széles, szögletes feje, hosszú, nyújtott teste miatt még hatalmasabbnak tűnik. Mintázata is leginkább egy gyilkosbálnáéra hasonlít. A háta egészen sötét, fekete, míg hasa hófehérnek tűnik, és foltosan felnyúlik az oldalán. Aztán mielőtt még a horgászok menekülőre foghatnák, tesz egy erőteljes fordulatot, és farka egy erős csapásával kilöki magát a tóból.

Nagy, szögletes feje, széles szájával úgy töri át a jeget, mintha csak papírból lenne, teste pedig minden erőlködés nélkül, gyorsan röppen ki a vízből. Éppen olyan könnyedséggel ugrik ki, mint a pici halacskák, mikor felvetik magukat. Hallom a rémült horgászok kiáltását, ahogy a jég megtörik, szétrobban, a víz pedig magába rántja őket. A harcsa ugrás közben kinyitja iszonyatos méretű száját, és szökkenése a szálló felé repíti mintha az egész épületet elevenen akarná elnyelni. 

Olyan gyorsan történik minden, hogy moccanni, de kiáltani sincs időm. Még végig tudom gondolni, mennyire hihetetlen, hogy onnan, lentről egyetlen ugrással elérje a szállót, hogy mennyire nincs ennek értelme, a fehérrel keretezett fekete száj mégis közelít, és ekkor ébredek fel.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tél harcsa hal sötét jég mélység torzulás elnyeletés

a szökdécselő cápa

2011.07.31. 18:46 Hüpna

Pár hete történt ez a különös eset.

Álmomban vonaton utaztam egy fiatal orosz férfival és nővel. Az volt az érzésem, hogy testvérek, a lány alakja később elhalványult, majd el is tűnt az álmok szövetében, maradt a fivére. Tél volt, jégvirágok csillogtak a vonat ablakán, a lehelletem látszott, és beburkolóztam vastag, hosszú kabátomba. A legkülönösebb az egészben az volt, hogy Horvátországon utaztunk át, a tenger mellett, ahol pedig nincsenek ilyen kemény telek.

 A vonat aztán megállt, leszálltunk, és a jeges, havas mediterrán városka pályaudvaráról kimentünk a tengerpartra. A tengerre egy magas, régi erődfalon áthajolva lehetett lelátni, a pálmafákon megült a hó, a sekély tenger világos, hideg kék volt, és mozdulatlannak tűnt. Mintha megfagyott volna. Tiszta volt, és hideg, a legapróbb kavicsok is kivehetőek voltak. Hosszúkás, sötét, moccanatlan alakokat lehetett benne látni elszórtan, nagy, körülbelül egy méteres sötétszürke halakat. Kimutattam kesztyűs kezemmel feléjük, és elmondtam a fiúnak, aki még sosem járt a tengernél, hogy ezek cápák.

aztán észrevettem, hogy az egyik alak mozog. vad, határozott uszonycsapásokkal cikázott a vízben, farokúszója a többiénél jóval hosszabb volt. "Rókacápa" - mondtam magamban, és akkor felénk, a fal felé kezdett úszni. A következő pillanatban farka egy erőteljes csapásával kiröppent a vízből, láttam közeledni sokfogú száját, és félreugrottam. Cuppogó hanggal taccsant mögém, majd rándult egyet és ellökte magát a földről, egyenesen utánam. Újra félreugrottam, ő újra ugrott egyet, majd ez így ment. Cikk-cakkban próbáltam elszökkenni előle, de úgy tűnt ezzel a komikus ugrálással állandóan a nyomomban marad, és csattogó fogai sokszor csak centikre vétették el a bokámat. Mintha tudta volna, hová akarok ugrani előle.

Szólj hozzá!

Címkék: tenger hideg támadás cápa

eltörölt kép

2011.07.30. 20:20 Hüpna

Egészen friss álom következik, tulajdonképpen ez volt az utolsó csepp a pohárban, mielőtt végre rászántam magam arra, hogy valamiféleképp "elpanaszoljam" álmaimat.

Álmomban tizenegy-két éves vagyok, a földön görnyedve egy hatalmas, fényes lap fölé hajolok. Olyan, mint a fotópapír, egy apró, félgömb alatú tálkát teszek rá, és egy kis szitából porcukrot hintek a képre. Igen,  határozottan tudom, hogy porcukor, érzem édeskés illatát, majd odébbhelyzem a formát, és megismétlem a műveletet. belefeledkezem ebbe a szöszmötölésbe, ahogy a fehér lapot beterítem a fehér édes porral. Aztán megfogom a papír széleit, és felemelem, függőlegesen felállítom, párszor odaütögetem a földhöz, hogy a felesleg lehulljon róla, és meglátom, az alkotást. Csodálatosan szép. A lap immár fényes fekete, a sok apró cukordarab egyszerre alkotott éles határú csillagokat és elmosódott űrbéli fellegeket, hideg, zöld sarki fényt és hideg, kék megfagyott hullámalagutakat, melyek a légkörtelen, tiszta csillagos űrbe néznek. megbabonázottan nézem a képet, és sírni tudnék a gyönyörűségtől. Tudom, érzem, hogy a szerencsés véletlen alkotta ezt ilyen szépre, és hogy ez valamiféle csúcs, melyet túlszárnyalni lehetetlen, és megismétleni is képtelenség.

Büszkén viszem megmutatni művemet anyámnak, ki a konyhában főzőcskéz, vállára vetett törlőkendővel. Szinte fülemig ér a vigyor ahogy felmutatom alkotásomat, anyám ránéz, majd azt mondja:

"Itt egy kicsit poros!"

És mielőtt még elhagyhatná számat a "Ne!" kiáltás, lendül a törlőkendő, és egy hanyag mozdulattal megtörli a képet, mely porral született. Riadtan fordítom magam felé a papírt, hogy lássam, mi történt. Szinte hallom megszakadó szívem recsegését. A csodás, hihetetlen fények és hideg, szép színek helyét elmosódott, tiritarka, gyerekes mázolmány veszi át, a papír fénye eltűnik, ostoba, ügyetlen mocsok lesz belőle.

"Most nézd meg mit csináltál!" üvöltök anyámra, ahogy könnyeim végigfolynak az arcomon. Mire ő csak egykedvűen megvonja a vállát, és csak annyit mond: "Bocs" és már fordul is vissza főzőcskézni.

Leforrázva kullogok vissza a szobámba. Érzem a veszteség fájdalmát, ami olyan, mintha belülről akarna széthasítani. Tudom, hogy a művem megismételhetetlen, hogy hiába veselkednék neki újra, nem sikerülne még egyszer. Elvesztek a megfagyott hullámok, elvesztek a csillagok, a sarki fény zöld függönye, az űr tökéletes feketéje. Minden elveszett anyám hanyag, hirtelen mozdulatától, és rajtam kívül ez senkinek nem fáj, senkit nem érdekel. De nekem úgy fáj, hogy sírva ébredek.

Szólj hozzá!

Köszöntés

2011.07.30. 19:58 Hüpna

Üdvözöllek, kedves Olvasó!

Ezen a blogon, mint azt a leírásban is láthatod, álmokat olvashatsz. Félelmek, vágyak, csapongó gondolatok elegyét, amit az éjszaka belehelyezett csillagporos turmixgépébe, összedarálta, és végül a fejemre öntötte, amíg aludtam. Sokakkal ellentétben, én elég sok álmomra emlékszem, és elég jó állapotban vészelik át az ébredés, és a hétköznapi gondolkodásra való átállás folyamatát. Van mulatságos, van iszonyatos, és van egyszerűen csak érthetetlen. Mélyből felhozott rögök ezek, egy kattogó elméből kivájt, átszitált darabkák. Egyszerre végtelenül személyesek, és mégis nagyon általánosak. Sem megfejtést, sem elemzést nem adok hozzájuk. Csupán tényeket közlök, álomvilágba szállt riporterként tudósítok az ott történtekről. Ha elemezni, boncolgatni kívánod, tedd bátran!

(Pszichológus beállítottságú olvasóim kedvéért: Hüpna fiatal, kissé élénk fantáziájú nőszemély, és bár gyakran aggatják rá ismerősei a "beteg" jelzőt álmai alapján, ő maga nem tud semmi ilyesmiről. Váltig állítja, akármilyen élénk is a fantáziája ilyeneket azért nem tudna kitalálni.)

Ne sértegess, ha kérhetlek, nem tehetek róla, hogy ezeket álmodom! Hidd el, bőven van olyan ezek között a történetek közt, amiket elkerültem volna, ha módomban áll. De ha már megtörtént, és nem ejtettem el darabjait felmerülés közben, akkor megmutatom.

Jöjj velem!

Szólj hozzá!

Címkék: bemutatkozó hüpna

süti beállítások módosítása