Egészen friss, mondhatni ropogós álomról szeretnék beszámolni. Az éjjel láttam, és most meg is osztom veletek.
Kezdődik az egész azzal, hogy egy hipermarketben állok, cipő-ruhaosztály, sürgés- forgás, próbafülkék, emberáradat. Várok valakire, de nem tudom kire. Hirtelen rossz érzésem lesz, hátrapillantok, és látok az egyik próbafülkéből kijöni egy nőt. Magasabb nálam, rövid, fekete haja van, fekete ruhát visel és üres, bárgyú, torz, bamba mosollyal követ. Mindezt tetézi hogy nincsenek karjai, és hiába megyek odébb, jön utánam. Fogyatékos, torz, kifürkészhetetlen és bár ártalmatlannak tűnik, a hideg futkos a hátamon tőle. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, és hamarosan szabadkozva el is viszi valaki, aki ápoló féleségnek tűnik.
Sétálok az áruházban, nem vásárolok, csak várok valakire, aki nem jön. Végül úgy döntök, van nekem fontosabb dolgom is, vártam eleget, feladatom van, ami fontos.
Vágás, és már a feladatomnál vagyok. Hideg, vad táj, amilyen a Sziklás- hegység lehet Alaszka partjainál, ahol nagy, habos folyók találkoznak a tiszta, hideg tengerrel. Egy csónakot bocsátok vízre, hosszú, karcsú, csontszínű tárgy, és belül tudom, hogy egyetlen, hatalmas darab csontból van kifaragva. Kényelmesen elférek benne, holmim leginkább modern, természet és dokumentumfilmesek eszköztárából áll. A folyó túloldalán állatbőrökbe öltözött indián család pakol be egy hasonló csónakba. Férfi, asszony és csecsemő. Nálam a modern technika, náluk kőeszközök, és fanyelű szigony. A tengerre tartunk, krillevő óriáscápára vadászni.
Ne tévesszen meg senkit a kép, jól tudom, hogy a békés, krillevő óriáscápa inkább a meleg, trópusi vizeket kedveli, de ilyen apróságokon az álmok igazán nem akadnak fenn. Így volt, és kész, az álmokban ez is éppen olyan magától értetődő, mint az, hogy nem tudom megmondani, mikor vagyunk folyóvá keskenyedett tengeren és mikor tengerré szélesedett folyón. Áteneti zónában mozgunk két csontkenun.
Nem lépek interakcióba az inuitokkal, csak filmezem és fotózom csendes életüket a tiszta kék, habos, hideg vízen. Meglepő a kontraszt a sárgásfényű, nyüzsgő, meleg bevásárlóközpont és a világoskék-fehér-szürke színek által uralt hideg vadon közt. Mégis, ebben a hideg vadonban, egyedül ringatózva a mély víz fölött, nyugodtabb vagyok, mint a bevásárlóközpontban. Este van időm ezen elgondolkodni. Én a folyó-tenger egyik oldalán kötök ki a kavicságyon, félig fenyőfák takarásában, az inuitok a másik oldalon. Csak fekszem a csontcsónakban, lábamnál a felszerelésem, a megszelídült víz lágyan ringat, a csillagok pedig olyan közeliek, mint még soha. Felveszek egy high-tech szemüveg-kamerát, és azon át szemlélem őket. Hirtelen köztük vagyok, ott lebegek a megannyi csillag közt. Ha kinyújtom a kezem egy megkergült pici bolygó, mint valami apró gumilabda a tenyeremen pattog. Megnyugtató helyzet, és azt hiszem elalszom.
Másnap megint a folyó-tengeren hajózunk, filmezem a családot. Hirtelen kamerám megpillantja a habos folyóban az óriáscápa hát és farokúszóját. Az inuitok rákapcsolnak az evezésre. Aggódom, az asszony evez, a férfi áll a csónak orrában a szigonnyal, és a bepólyált kisbaba ott fekszik köztük a csónak fenekén. Mikor már elég közel érnek a hatalmas állathoz, nekem is gondom támad. Sziklák közé sodródott a csónakom, orra beszorult, de törzsét forgatná tovább az ár. Minden izmom megfeszül, ahogy próbálom egyensúlyban tartani, és kijuttatni a sziklás részből, és áldom az eget, hogy ilyen erős, mégis rugalmas anyagból van. Káromkodok, amikor high tech felszerelésem egy része egy csúnya billenésnél beleesik a vízbe. Csak a felvételek el ne vesszenek! Közben a szemem sarkából látom, hogy az inuitok elérték a cápát. Nem maradhatok le róla, le kell filmeznem!
Harcolok a vízzel, a sziklákkal az egyensúlyomért, és ekkor jön minden álmodó legnagyobb ellensége, az, ami kíméletlen kegyetlenséggel szakítja darabokra a legizgalmasabb vagy legfelségesebb álmokat is, a mindennapi élet hírnökszörnye......az ébresztőóra.
