Egészen friss álom következik, tulajdonképpen ez volt az utolsó csepp a pohárban, mielőtt végre rászántam magam arra, hogy valamiféleképp "elpanaszoljam" álmaimat.
Álmomban tizenegy-két éves vagyok, a földön görnyedve egy hatalmas, fényes lap fölé hajolok. Olyan, mint a fotópapír, egy apró, félgömb alatú tálkát teszek rá, és egy kis szitából porcukrot hintek a képre. Igen, határozottan tudom, hogy porcukor, érzem édeskés illatát, majd odébbhelyzem a formát, és megismétlem a műveletet. belefeledkezem ebbe a szöszmötölésbe, ahogy a fehér lapot beterítem a fehér édes porral. Aztán megfogom a papír széleit, és felemelem, függőlegesen felállítom, párszor odaütögetem a földhöz, hogy a felesleg lehulljon róla, és meglátom, az alkotást. Csodálatosan szép. A lap immár fényes fekete, a sok apró cukordarab egyszerre alkotott éles határú csillagokat és elmosódott űrbéli fellegeket, hideg, zöld sarki fényt és hideg, kék megfagyott hullámalagutakat, melyek a légkörtelen, tiszta csillagos űrbe néznek. megbabonázottan nézem a képet, és sírni tudnék a gyönyörűségtől. Tudom, érzem, hogy a szerencsés véletlen alkotta ezt ilyen szépre, és hogy ez valamiféle csúcs, melyet túlszárnyalni lehetetlen, és megismétleni is képtelenség.
Büszkén viszem megmutatni művemet anyámnak, ki a konyhában főzőcskéz, vállára vetett törlőkendővel. Szinte fülemig ér a vigyor ahogy felmutatom alkotásomat, anyám ránéz, majd azt mondja:
"Itt egy kicsit poros!"
És mielőtt még elhagyhatná számat a "Ne!" kiáltás, lendül a törlőkendő, és egy hanyag mozdulattal megtörli a képet, mely porral született. Riadtan fordítom magam felé a papírt, hogy lássam, mi történt. Szinte hallom megszakadó szívem recsegését. A csodás, hihetetlen fények és hideg, szép színek helyét elmosódott, tiritarka, gyerekes mázolmány veszi át, a papír fénye eltűnik, ostoba, ügyetlen mocsok lesz belőle.
"Most nézd meg mit csináltál!" üvöltök anyámra, ahogy könnyeim végigfolynak az arcomon. Mire ő csak egykedvűen megvonja a vállát, és csak annyit mond: "Bocs" és már fordul is vissza főzőcskézni.
Leforrázva kullogok vissza a szobámba. Érzem a veszteség fájdalmát, ami olyan, mintha belülről akarna széthasítani. Tudom, hogy a művem megismételhetetlen, hogy hiába veselkednék neki újra, nem sikerülne még egyszer. Elvesztek a megfagyott hullámok, elvesztek a csillagok, a sarki fény zöld függönye, az űr tökéletes feketéje. Minden elveszett anyám hanyag, hirtelen mozdulatától, és rajtam kívül ez senkinek nem fáj, senkit nem érdekel. De nekem úgy fáj, hogy sírva ébredek.