Kedves Olvasó!
Ezer bocsánat, hogy eddig várakoztattalak újabb rémes és/vagy bizarr látomásokkal, nem szűkölködtem pedig bennük, de kissé összesűrűsödtek a dolgok körülöttem. De pánikra semmi ok! Újra itt vagyok, és hoztam sok-sok színes, meghökkentő álmot!
Ebben az álmomban fiatal ördög voltam, aki szeretett volna jót tenni, nem volt hajlandó elfogadni azt az alapszabályt, hogy az ördögöknek rosszalkodni kell, és csak gonosz dolgokon járhat az eszük. Ebben a világban az ördögök az emberek közt éltek, észrevétlenül, emberi alakban: dolgoztak, szerettek, vásároltak, iskolába jártak, és néha bizony varázsoltak, vagy épp tanulták a varázslatot.
Akárcsak én.
Álmomban kicsit karcsúbb, magasabb és hegyesebb arcú voltam, mint valójában, a hajam is rövidebb volt, de ezt leszámítva egészen emberi voltam. Még nem voltam kifejlett ördög, csak bizonyos varázslatokra voltam képes, és még tanulnom kellett az ördög létet,ami nem volt egyszerű. Sehogy nem fért a fejembe, hogy ha egyszer én nem akarok rosszat, miért kellene nekem rosszat tennem? Én csak azt akartam hogy az emberek jól érezzék magukat körülöttem, jót akartam nekik. Volt is ezzel kapcsolatban némi összezördülésem a mentorommal.
Előre bocsátom, hogy ebben a világban az ördögalaknak a díszes kiegészítőkön kívül funkciója is volt, amit a varázslattal lehetett kialakítani. Az az ördög, aki sokat varázsolt, egyre markánsabb jegyeket kapott (nagyobb, erősebb szarv, vaskosabb lábak, keményebb pata), a szárnyuk állapota pedig jelezte, miféle személyiséggel bírnak. Az, aki sokat ártott, nagy, fekete bőrszárnyakat kapott, viszont valahányszor egy ördög jót tett, a szárnya mindig egy kicsit világosabb, fényesebb lett.
Az én ördög testem még nagyon kezdetleges volt. A lábaim még nem robosztus kecske vagy lólábban végződtek, sokkal inkább hasonlítottak egy gazelláéra. Vékony, törékeny pálcikák, pici patákkal. Alig tudtam megállni rajtuk. A szárnyam is apró volt, még, mint egy csirkéé, de legalább világos színekben, enyhe parázsló fénnyel ragyogott. A szarvam is vékony, csavart valami volt, ami felfelé meredt, és inkább szúrásra, mint öklelésre volt jó. Persze ilyen alakban a testem egyszerűen nem bírt el bizonyos varázslatokat, hiába tudtam az elméletét.
Ott volt például a "Toppantás".
Hogy mi az a Toppantás?
Az ördögök egyik legjobb varázslata, amit azonban csak kifejlett, telivér egyedek tudtak végrehajtani biztonsággal. Ugye mindenkinek megvan, hogy az ördögök egy szempillantás alatt fel tudnak bukkanni, vagy el tudnak tűnni, sőt, képesek mást is a pokolra rántani magukkal? Ez ennek a varázslatnak volt köszönhető. A Toppantás nem más, mint a teleportálás rusztikusabb, kevésbé tudományos változata. Ennek során a patás megkezdi a varázslatot, majd odavágja a lábát a talajhoz, olyan erősen, ahogy csak bírja, és ezzel együtt a mágia segítségével átszakítja a föld kérgét, és megnyit egy kaput a pokolbéli csatornák, és azon át egy másik úti cél felé. (Természetesen a lyuk utána bezárul, nyoma sem marad a halandó szemek számára). Jól hangzik, mi? Csak egy bibi van vele: a Toppantás során olyan erő hat az ördög lábára, hogy azt csak egészséges, jól fejlett patákkal lehet sérülés nélkül kibírni. Egy gyenge vagy felkészületlen, serdülő ördögnek könnyen megnyomorodhat, ha megpróbálkozik vele.
De elméletből elég ennyi, lássuk mi történt!
Láttam egy hegyes vonásokkal rendelkező, hegyes bajszú, hegyes álló, hegyes orrú gonosz varázsló kéjbörtönét. Ahol szép, kisportolt testű, fiatal, szép, homoszexuális fiúkat tartott szexrabszolgaként. Igen, láncra verve, orvosi műszerekkel körülvéve, dönthető ágyakhoz szíjazva vonaglottak mint valami homoerotikus rémálom szereplői. Nem élvezték a fogságot, de szökni sem tudtak, hiába voltak többen, egy varázslóval szemben a szimpla halandóknak esélyük sem volt a "sok lúd disznót győz" elvet érvényesíteni. Volt köztük egy különösen szép, szőke, angyalarcú fiú, Alvaro, aki a legkedvesebb kedves kincse/trófeája volt a gonosz mágusnak, és különösen kegyetlenül bánt vele.
És én, a jószívű, serdülő ördög pedig elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább, kiszabadítom a fiúkat!
Persze azért annyi eszem akkor is volt, hogy ne próbáljam meg egymagam megrohamozni az elátkozott szexkastélyt. A többi ördögtől nem számíthattam segítségre, angyaloknak pedig a közelébe se mehettem. Valamiért egy öreg, tisztességben megőszült, halandó katolikus papba vetettem a bizodalmamat, és próbáltam rávenni, hogy segítsen. Persze gyanakodott. Hogy NE gyanakodott volna? Váltig állította, hogy az ördögök mind gonoszok, csak rosszra képesek, és különösen aljas dolog tőlük, hogy ezt többnyire segítő szándéknak álcázzák.
Nem tudom már, hogyan sikerült meggyőznöm, hogy mégis álljon mellém, arra sem emlékszem, miféle csatát vívtam a varázslóval, de szinte kő kövön nem maradt. A legközelebbi emlékem az, hogy egy vékonyka ágba csimpaszkodom, ördög alakban (a szárnyam túl kicsi és gyenge volt ahhoz hogy repülhessek vele, amúgy is inkább szimbolikus csökevény) egy pocsolya felett, és kétségbeesetten próbálom annyira felhúzni a gazella lábaimat amennyire csak lehet. A varázsló ugyanis icipici halacskává változott, és ebben a pocsolyában úszkált. Ez még nem volna olyan félelmetes, de...minél kisebb alakot öltött, annál koncentráltabb, halálosabb volt a varázslata. Tudtam, hogy ha csak megharap, nekem végem, szétszaggat, ennyi erővel egy cápa szájába is beugorhatnék. Az ágacska kezdett elengedni, és kétségbeesett lépésre szántam el magam. Előre éreztem, hogy ez NAGYON fog fájni, de nem maradt más választásom, meg kellett próbálnom egy Toppantást, ráadásul úgy, hogy agyonzúzzam vele a halacskává alakult varázslót. Elengedtem az ágat, elindítottam a varázslatot, és a hegyes patáimmal pont fejbe találtam a gonoszt, ahogy leérkeztem, és végrehajtottam a varázslatot.
Egy robbanás, vörös-sárga villanás, porfelhő, és megérkeztem az úgy helyszínre. Egy régi, kivénhedt rózsaszín buszba zuhantam, amit az öreg pap vezetett, és benne utaztak a börtönből kimentett fiúk. Elég siralmas állapotban voltam. Csupa por és törmelék voltam, a szép, kecses gazellalábaim meg ripityára törve, ernyedten fityegtek a combom végén.
Az öreg pap hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy ördög létemre mégis miért segítettem? Azt feleltem neki, hogy azért, mert az ördögök alapvetően nem rosszat akarnak, csak gyönyört, örömöt, élvezeteket, ezek a fiúk pedig egyáltalán nem élvezték azt a bánásmódot, amiben részük volt. Az öreg pap erre nevetett, és belátta, hogy igenis az ördögök is képesek jóra. Ha pedig így folytatom a jó cselekedeteket, én leszek a legfényesebb szárnyú ördög, aki valaha is létezett!
Itt ébredtem fel.
