Szórványos álomtöredékek kuszaságából ma hajnalban ennyit sikerült megmentenem:
Álmomban szép, mediterrán tengerparti városkában járok családommal. Különös, talán kissé túl modern házak közt járunk. Anyám veszekszik velem, aprócska semmiségeken, de ettől még elrontja a kedvem. Úgy döntök, inkább egyedül folytatom utamat a partra.
Különös strandja van ennek a helynek. Több tíz méter magas, hófehér, sima, a tengerbe merőlegesen szakadó sziklafalak végtelen sora húzódik a sötétkék, és végtelen mélynek tűnő de tökéletesen tiszta, átlátszó tenger mellett. A vízbe a sziklákhoz rögzített fém csigalépcsőkön lehet lejutni. Úgy tűnik a tenger és az ég itt összeérnek, és bármerre is induljak el, felfelé és lefelé egyaránt végtelen mélynek és kéknek tűnik minden. A felszín szokatlanul mozdulatlan és csendes, csak a lépcsők mellett fürdőző gyerekek pancsolása töri meg az üvegtiszta mélységet. Elindulok lefelé a többi fürdeni vágyóval.
Pár lépcsőfokra járok a vízfelszíntől, amikor észreveszem őket. Lassú, kecses, hangtalan árnyak az indigókék mélyben, lassan körözve úsznak felfelé. Öt, talán hat cápa köröz csendesen a fürdőzők alatt. Testük áramvonalas, bár talán kissé tömzsi, bőrük acélszürkén fénylik, úszóik végén ragyogó fehér foltok. Említettem, hogy az ég és a víz összeér? Most hirtelen elmosódik a határ, ahogy egy cápa elsuhan egy csapat fürdőző gyerek feje fölött. Az egyik kislány kinyúl, és keze végigsimít az állat hasán. Amaz nem bántja, csak egy farokcsapással irányt változtat. Mellettem egy férfi azt mondja, ezek nem bántanak, emberhez szokottak. Már csak pár lépés választ el a kristálytiszta, hideg és végtelenül mély víztől. Félek.
Ameddig szemem lelát, a lépcsők folytatódnak lefelé, a mélykék végtelenbe, a cápák teljes némaságban, lassan, szinte mozdulatok nélkül úsznak. A víz olyan tiszta, olyan hideg, és megriaszt a mélység, de ha felnézek, éppen így riasztanak a magas fehér sziklák is. Elbűvöl a cápák lassú csendje, amivel köreiket róják. Odafenn, a sziklák peremén túl a városban a többi turista, és anyám veszekedései, odalenn a végtelen, hideg és sötét mélységben úszó fenevadak, melyek mégis sértetlenül hagyják a fürdőző gyerekeket.
Úgy döntök, inkább lefelé megyek. A fém lépcső hidegen csattog a talpam alatt. Szinte nem is látom a vizet, inkább csak érzem, hogy hidege megsimogatja a lábfejem, annyira tiszta, hogy éppen csak egy hajszál választja el a levegőtől. A cápák felém úsznak, alattam a végtelen, indigókék mélység és csend. Fehérvégű úszók villannak a sötétkéken. Hideg van.
És felébredek.
