Kesze-kusza, meseszerű, mégis szomorú álom következik.
Középföldét idéző tájak és népek peregnek a szemem előtt. Hatalmas, magas szirtek egy kanyargó óriási folyó fölött. A fennsíkon két sereg áll szemben, és tartanak sajátos túszcserét. A kicserélni nem kívánt túszokat a szirt peremére álítják, nyílpuskával közvetlen közelről mellbe lövik őket, vagy karddal átvágják a torkukat, hogy a mélybe zuhanjanak. Egy fiatal ember férfit ily módon végeznek ki. Mire a másik seregből egy néger törp nő mosolyogva megjegyzi, hogy a férfitől ikreket szült, és hogy boldog volt vele, majd a saját túszát nyílpuskával kivégzi, és letaszítja.
Az álom továbbrepít míg a testek zuhannak, messze túl a két seregen, túl a fennsíkokon dimbes-dombos táj. Repülök a zöldellő vidék fölött, mígnem egy hosszú, meredek sziklahasadékot nem pillant meg szemem. Olyan, mintha a zöld erdő életétől túlduzzadt hegy egyszerűen meghasadt volna, mint egy túlérett gyümölcs. A hegy tetején, ahol a hasadék kezdődik, és ahol a legmeredekebb, és legmélyebb végre leszáll tekintetem. Le, a meredek fehér kőfalak mentén az örökké árnyas, puha mohával borított mélybe, ahol három tündér senyved. Két nő és egy nagyon finom vonású férfi, nemesek, talán herceg és hercegnők? Nem tudom. Sápadtak, soványak, betegesek, és bár sem láncot, sem őröket nem látni, beszélgetésükből kiderül, hogy rabok, nem mehetnek el innen. A férfi aztán azt mondja egyiküknek (fehérhajú, lila ruhás nő), hogy mivel ő a vizek úrnője, kérjen segítséget azon a kicsi forráson keresztül, mely innen indul, és valaha a hasadékot kialakította, míg szelíd patakká nem lett. Később látom a fehérhajú tündér tükörképét lesodródni a vízen, akárha holttest lenne. Egy pillanatra látom a három rabot valamikori fénykorában. Szépek voltak.
De sorsukról nem tudok meg többet. Megint tovább röppenek. Elrepül tekintetem egy kőkapu fölött, tudom, hogy ez a tündérvilág kapuja, azon túl pedig megszelídül a táj, már nem tobzódik mesebeli túlzásokban. Egy aprócska, fekete nyuszit látok futni a zöld fűben, és leszállok. Fekete hajú leány képében jelenek meg, nem hasonlítok valós önmagamra, mégis érzem, hogy ez én vagyok.
A nyuszi egy rozoga kis kőház felé szalad, mellette egy asztal, ami mellett egy nagyon nagyon öreg ember ül, és megannyi mumifikálódott nyuszi, közülük egyedül egy fekete nyuszi elnagyolt szobra lóg ki. A nyulacska benéz a lakatlan, romos házba, kiabál a szüleinek, testvéreinek, hogy visszajött, itthon van, de nem felel neki senki. Ahogy az asztalra nézek, mintha a múlt egy szelete villanna be, látom, hogy egy nyúlcsalád élt itt a "nagyapóval", aki most öregemberként üldögél az asztalnál. Ott ettek, teáztak vele mind, köztük a kis fekete nyulacska, aki átment a tündérvilág kapuján. Aztán a nyuszi beszédbe elegyedik a vénemberrel, és az öreg sírva meséli el neki, hogy már minden rokona elpusztult, és már ő is haldoklik. A nyuszi hiába hajtogatja, hogy hiszen csak pár percre lépett át a kapun, az öreg ember halkan nevet, és elmondja neki, hogy bizony évekre távol volt a családjától, és már mind elsiratták. Az öreg lefekszik egy almafa alá, és meghal. Ezzel egy időben megroppan a házikó gerendája, és összeomlik.
Ekkor belém hasít a felismerés, hogy én is "csupán" percekre léptem át a tündérkapun, de az évek felettem is elszálltak. Nem merek belegondolni, az én életem hová folyt el az évek során. Hová tűntek azok az évek? Inkább azt a szegény, kicsi, fekete nyuszit nézem, ahogy összegömbölyödve sírdogál. Egyedül maradt, csak mert pár percre átlépett a kapun. Nincs családja, nincs hová mennie, elveszített mindenkit, akit szeretett. Felemelem. Olyan pici, hogy elfér a két tenyeremben. Könnyáztatta szemeibe nézek. Hatalmasak, kékek, akár álmomban az enyémek. Egészen közelről látom bánatos pofácskáját, és szomorú, könnyes kék szemeit. Arcunk majdnem összeér. Sajnálom, borzasztóan fáj a szívem szegénykéért.
És amikor felébredek, könnyek ülnek a szemeimben.
