Körülbelül egy éves, ám rendkívül élénk képekkel operáló álmomat szeretném megosztani most Veletek.
Képeslapra kívánkozó jelenettel indul az egész. Egy rusztikus, alpesi stílusú fogadóban vagyok, fenn, egy hegytetőre vezető út felén körülbelül. Körben mindenütt hófödte hegycsúcsok, szikrázóan tiszta, csillagos éjszaka, és innen belátni az egész völgyet. Az út a szálló előtt meredeken lejt a völgyet majdnem teljesen kitöltő befagyott tó felé. A tó partját szinte nem is lehet látni a havas, csúcsos fenyőerdőtől. A jég már meglepően tiszta és átlátszó, ez később fontos lesz.
A fogadóban meleg fények, és vidám beszélgetés, de én inkább a külvilágot figyelem. Valamit érzek, tudom, hogy valami fenyegetés lebeg a fagyos levegőben. Pedig az elém táruló látvány tényleg olyan, mint egy karácsonyi képeslap vagy egy síparadicsom prospektusa. A hatalmas, tiszta tó jegén apró lámpácskákat látni, mellettük pedig pici alakok kuporognak. Lékhorgászok, akik teljes nyugalomban ücsörögnek, mert tudják, a jég elég vastag. Az apró lámpásfényeken kívül semmi sem moccan, szél se fúj, hidegen ragyognak a csillagok.
Aztán a tó egyik oldalán a parton mozgolódás támad az erdőben, pont olyan szögben, hogy a szállót hátán tartó emelkedő eltakarja előlem a látványt. Aztán a mozgolódás oka megjelenik. Egy csapat őz vagy szarvas fut ki a biztonságos erdőből egyenesen a jégre, át a tavon, elsuhannak az emberek elől és berontanak az erdőbe a másik oldalon. Menekülnek, ehhez kétség sem férhet, és furcsa a mozgásuk. Nem is csoda, mindegyik torz, deformált.
Alig tűnik el a fák közt az utolsó szarvas is, megejelnik az, amitől menekültek. Egy óriási harcsa úszik elő, közvetlen a tó felszíne alatt, minden előzmény nélkül, mintha egy víz alatti barlangból jött volna elő. A méretei elképesztőek, a szám döbbent kiáltásra nyílik. Lehetetlennek tűnik, hogy egy ekkora állat létezhet a mégoly hatalmas tóban. Ijesztőek a méretei. Bizonyosan nagyobb, mint egy kardszárnyú delfin, és széles, szögletes feje, hosszú, nyújtott teste miatt még hatalmasabbnak tűnik. Mintázata is leginkább egy gyilkosbálnáéra hasonlít. A háta egészen sötét, fekete, míg hasa hófehérnek tűnik, és foltosan felnyúlik az oldalán. Aztán mielőtt még a horgászok menekülőre foghatnák, tesz egy erőteljes fordulatot, és farka egy erős csapásával kilöki magát a tóból.
Nagy, szögletes feje, széles szájával úgy töri át a jeget, mintha csak papírból lenne, teste pedig minden erőlködés nélkül, gyorsan röppen ki a vízből. Éppen olyan könnyedséggel ugrik ki, mint a pici halacskák, mikor felvetik magukat. Hallom a rémült horgászok kiáltását, ahogy a jég megtörik, szétrobban, a víz pedig magába rántja őket. A harcsa ugrás közben kinyitja iszonyatos méretű száját, és szökkenése a szálló felé repíti mintha az egész épületet elevenen akarná elnyelni.
Olyan gyorsan történik minden, hogy moccanni, de kiáltani sincs időm. Még végig tudom gondolni, mennyire hihetetlen, hogy onnan, lentről egyetlen ugrással elérje a szállót, hogy mennyire nincs ennek értelme, a fehérrel keretezett fekete száj mégis közelít, és ekkor ébredek fel.