Álmomban egy hatalmas barkácsáruház raktárában vagyok alkalmazott. Mindenféle, számomra ismeretlen szerszámok, márkák, eszközök tornyosulnak a hosszú, magas fémszerkezetes polcokon. Targoncák hada járkál fel-alá a sorok között, kerülgetik a raklapokat, árut pakolnak, és valamin mindig felborulnak. Sípolások, káromkodó, siető alkalmazottak, csoda, hogy senki nem sérül meg. Itt dolgozom, bár nem szívesen, és nem is igazán értem a feladatomat, rajtam az üzletlánc egyenruhája, kezemben iratgyűjtő, számlák, listák. Hogy mit kéne ezekkel csinálnom, fogalmam sincs, de próbálom nem elüttetni magam a targoncákkal.
Valami belecsimpaszkodik a ruhámba, rángatja, ráncigálja, mintha a figyelmemet akarná felhívni magára. Odapillantok. Csonttá aszott, megfeketedett ocsmány gyermekholttest lebeg mögöttem, barnásfekete csontkezével a ruhám rángatja, torz pofája állandóan bőg szemgolyó nélkül maradt szemüregeivel, és lábai nem látszanak. Kísértet, de nem tölt el rémülettel, inkább idegesít. Nem tudok figyelni a munkámra miatta, állandóan rángatja a ruhámat, majd fellök, nem hagy békén. A főnök nagyon dühös rám, ordít, hogy már megint elcsesztem a dolgokat, miért nem tudok koncentrálni. Próbálok mentegetőzni, de meg sem hallgat. Elegem van, mikor újra rántást érzek a ruhámon megperdülök és akkora nyaklevest lekeverek a folyton síró kísértet gyereknek, hogy felébredek rá.
A mellettem heverő díszpárnát ütöttem meg.
