Kicsivel több, mint fél évvel ezelőtt láttam ezt az álmot.
Furcsa, kihalt, posztapokaliptikus helyen járok. Körülbelül úgy néz ki, mint Kalkutta nyomornegyede árvíz után, egy szabolcsi zsákfaluba zúdítva. Szemét, lomok, szétdőlt lemez/karton/bádog/ és ki tudja még miből készült házak, ólak, vackok romjai közt járok. Mindenütt szemét, a nap süt, szárítja a sarat, és lebegteti az erős dögszagot. Sehol egy élő lélek, pedig azt gondolná az ember, hogy a lomokra, szemétre mindig van vevő. Vállamon valami nagy, hosszú, meleg kabátféleség, kezemben hosszú pásztorbot, mellettem pedig egy gömbölyű, nagy, de még nem kifejlett malac, mint társ és háziállat.
Együtt bolyongunk, sétálunk, nézelődünk, idegen a hely mindkettőnknek, de nem zavar különösebben. Nem érzek sem félelmet, sem viszolygást. Talán éppen az nyugtat meg, hogy rajtunk kívül nincs itt senki.
Aztán a disznó lemarad, füttyentek neki, hogy jöjjön. Meglátom, ahogy egy nagyobb hordalékkupac mellett valami döglött madarat csámcsog, majd az oldalára zuhan, és elpusztul.
Elszomorodok, és meg is jegyzem magamban "A francba,megdöglött a malacom!"
Aztán várok egy kicsit. Semmi sem történik, a délutáni nap melegen süt, senki nem jön. Egyedül vagyok.
Aztán, mintha csak eluntam volna a várakozást, a döglött malac felé fordulok.
"Na, most már kelj fel, és kövess!"
És mintha csak szimulált volna, a halott malac lassan feltápászkodik. Élettelen teste lassú, darabos vonszolással kezd követni. Hűséges élőhalott malacommal oldalamon járom tovább a katasztrófasújtotta vidéket.