Talán nem kellett volna megnéznem azt a kis ismeretterjesztő videót az Északi Sarkkör jég alatti kagylóvadászairól...Aki nem látta, annak röviden összefoglalom: A tenger és a szárazföld találkozásánál durva ár-apály különbségek alakulnak ki az örök jégpáncél alatt. Elmés emberkék veszélyes vállalkozásba kezdenek, amint a tengervíz apállyal kivonul a jég alól, lyukat vájnak bele, létrán leereszkednek a több méter vastag jégpáncél alá, és a tengerfenékről gyűjtik össze vödrökben az így szárazra került kagylókat. Állandó veszélyben vannak, bármikor rájuk omolhat a jégtakaró, vagy a visszatérő dagály fullasztja meg azt, aki nem talál időben vissza a létrához.
Álmomban jómagam is ezt a mesterséget űztem, csak az én befagyott tengerem nem a Sarkkörön túl volt, hanem abban a városban, ahol lakom, a házak közt "hömpölygött" jeges háta. Talán elolvadtak a sarki jégsapkák, és a tetejébe beköszöntött egy jégkorszak is? Nem tudom. Én csak leereszkedtem egy tíz emeletes ház tövénél apálykor a jég alá, és szedegetni kezdtem a kagylókat a magam kis vödrébe, állandóan fülelve, mikor hallom meg a visszatérő tenger surrogását, és a jég recsegését. Szerencsémre, épségben kiértem a lékből, éppen mielőtt a fehér, fagyos hullámok felcsaptak volna a lékből, hogy a habok azonnal megfagyjanak a hidegben. A tenger aztán előszivárgott a jég repedésein, és köztük utat talált egy furcsa lény is a felszínre.
Olyan volt, mintha valami őrült tudós keresztezte volna a lepényhalat a tőrfarkú rákkal. Ocsmány, nyálkás, soklábú, visszataszító lény volt, egy oldalra csúszott szemeiből rossz szándék sugárzott. Üldözőbe vett, és hol megharapni, hol pedig megszúrni próbált. Én a bokáig érő jeges, habos, szürke vízben loholtam a szürke, halott tömbházak közt, a szürke, barátságtalan ég alatt, miközben vödrömben zörögtek azok az életveszélyt is megérő kagylók.
